Az ébresztőm hangjára ébredtem. Furcsálltam, hogy nem anyu próbál felkelteni, tehát gondoltam elaludt. Nagyszerű, újra rohanás lesz, mint múltkor. Kimásztam a pihe-puha ágyikómból, és próbáltam elvonszolni magam apuék szobájába. Kisebb lila foltokkal gazdagodva kiértem a szobámból. Sötét van, és a bútorok összefogtak ellenem! De végül is elértem a célom, azaz eljutottam a szüleim szobájáig. Halkan kinyitottam az ajtót, és beosontam. Megálltam az ágynál, apu oldalán. Elgondolkoztam, mit is kellene mondani, aztán persze rájöttem.
-MUN meccs megy a TV-ben!-suttogtam apu fülébe, mire kipattantak szemei. Hátrahőköltem, mielőtt még valami bajom esne, mert olyan gyorsan felült az ágyban, hogy gondolom azonnal megszédült. Rámosolyogtam, és megráztam a fejem. Megkaptam aputól a szokásos "ezzel nem szabad szórakozni!" képét, ami ilyen reggeleken része a napomnak. Megkértem aput, hogy ébressze fel a mellette szuszogó "asszonyt", én pedig átmentem tesóm szobájába. Benyitottam, és meglepve láttam, hogy ő már a reggelijét eszi. Megvontam a vállam, és visszamentem a kuckómba. Felkapcsoltam a villanyt és kinyitottam bukóra az ablakot. Kinyitottam a szekrényajtót, és bámultam befelé, hátha kisétál valami cucc. Hátha. De csak úgy, mint tegnap, ma sem röppent ki valami hordható ruha. Úgyhogy nekem kell kiszednem. Lusta vagyok? Á, dehogy! Kihúztam egy fekete atlétát, egy fekete cicanacit, majd leakasztottam egy vállfáról a farmeringem. Felöltöztem, és a lábamra húztam egy rózsaszín bokazoknit. Kimentem a konyhába, és csináltam kakaót. Leültem egy székre, és gyorsan megittam. Bebaktattam a fürdőbe, és megkönnyebbültem, hogy tesóm nem előzött be, mert így nem kellett várnom tíz percet, ami most a reggeli hajszánkban nagyon sok idő. Gyorsan fogat mostam, megfésültem a hajamat és egy copfba kötöttem. Kimentem, és észrevettem, hogy anyuék alszanak. Megforgattam a szemeimet, és gonosz mosolyt varázsoltam az arcomra. Volt egy tervem, hogyan ugrasszam ki aput az ágyból. Muhahahaha.
Beosontam a szobába, és felkeltettem anyut, aki azonnal kiment a szobába mit sem törődve apuval. Leültem az ágyra, és elordítottam magam:
-Rooney ellövi, és GÓÓÓL!-apa szó szerint kiugrott az ágyból, és örömtáncba kezdett. Hangosan felröhögtem, és kisétáltam a szobából. Szurkoló. Meglátszik!
A szobámban ültem, és a TV-t bámultam, amikor Fanni üzenetet küldött.
Képzeld, van pasim! Máté <33
Elképedve bámultam a kijelzőt. Hogy-hogy összejöttek? Tegnap még egymásra sem bírtak nézni, ma meg már járnak? Meg szívecske? Most Máté szívatja, vagy mind ketten olyan kétségbeesettek voltak, hogy még nem jártak senkivel, hogy "neked sincs senkid, nekem sincs!" elv alapján összejöttek. Na ez szerintem ostobaság volt, de mindegy is. Ha a barátnőm boldog, akkor én is az vagyok.
Felpillantottam a falamra. Ma le kell szedegetnem a posztereimet. De fog fájni a szívem! De mindegy, amint kifestünk, berendezzük a szobámat visszakerülnek! Kíváncsi vagyok milyen lesz.
Kimentem a folyosóra, felhúztam a bakancsomat, elkértem anyutól a kajapénzt, és a kulcsom, a telóm és a tornazsákom kíséretében elindultam. Kinyitottam az ajtót, és be is zártam magam mögött. Most nem köszöntem, nem volt kedvem hozzá... Megnyomtam a liftgombot, és vártam, hogy felérjen. Addig gondolkoztam, mit hagyok otthon. Mivel úgy éreztem, nem hagyok itthon semmit, beszálltam a liftbe. Megnyomtam a földszint gombot és vártam, hogy leérjen. Megnéztem, hogy mennyi az idő. 7.04. Akkor megyek boltba. Kimentem mind két ajtón, és elmentem a boltba. Levettem a polcról a XIXO epres-málnás vizet, és a Chipita 7 day double csokis-vaníliás croissantot. Kifizettem, és elindultam a "váróhelyünkre". Bogi ott állt most Fannival és Mátéval, akik kézen fogva beszélgettek egymással, és teljesen kiközösítették a másik lányt. Odamentem, és megöleltem. Fannihoz fordultam azzal a céllal, hogy megölelem, de ő hátralépett egyet. Meglepődve néztem rá, de inkább visszafordultam Bogihoz, és elővettem a telefonom és a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni. One Direction-I Wish. Előttem álló barátnőm szájáról leolvastam, hogy "mit hallgatsz?". Csak elmosolyodtam. Ő grimaszolt egyet, és elfordult Balázshoz és Andris-hoz.
7.20.-ra mindenki megérkezett, úgyhogy elindultunk. Én Fruzsival hátul kullogtam, és beszélgettünk a macskákról.
-Lúzerek-mondta Máté, miközben ránk nézett. Fanni ezen nagyot röhögött, és hozzábújt a fiúhoz. "Lúzertársammal" egymásra néztünk, és láttam rajta, hogy elszomorodott. Nagyon megsajnáltam. Nekem is rosszul esett, de én nem voltam olyan jó kapcsolatban Fannival. Most már nem is leszek.
Bementünk a suliba, és a tesiöltözők felé vettük az irányt. Bizony, első óra tesi.
Leültünk egy padra Fruzsival, amikor Fanni odajött hozzánk, és mintha semmi sem történt volna, megölelt minket. Elkerekedett szemmel néztem rá, Fruval együtt. Megvontam a vállam, és gyorsan átöltöztem, és kikapcsoltam a telefonomat. Mivel hiányzik a tesitanárunk, fogalmunk sincs, ki fog bejönni hozzánk.
-8.e-s lányok!-kiabált be Tibi bácsi, 7.4-kor. Akkor focizni fogunk. Nagy nehezen felálltunk, és elmentünk a tesiteremig, ahol már a fiúk bemelegítettek. Beálltunk a futó fiúkhoz, és velük rohantunk tovább. Két-három kör után mindenki már csak sétált, úgyhogy vége a bemelegítő futásnak. Gimnasztikáztunk egy keveset, aztán a fiúk leültek a padokra, mi meg lányok állva maradtunk, mert Tibi bá felosztotta a csapatokat. Lányok a lányok ellen foci. Az jó.
Megszereztem a labdát, és a többi lánnyal ellenkezően, akik amint hozzájuk kerül a labda, azonnal elrúgják, én vittem magammal. Kicseleztem két lányt, és rúgtam egy gólt. A fiúk megtapsoltak, és a tanár lefújta a meccset. Győztünk!
A fiúk következtek. Ők teljesen máshogy játszottak, mint mi. Ők sokkal jobbak voltak, mint mi. 4-3-ra nyertek Andrásék. Nem csoda, náluk volt az osztály legjobb játékosa!
Tibi bá persze mindenkire büszke volt. Akkor talán nem írunk föciből! Nem tanultam, általában csak azokat a leckéket szoktam megtanulni, amik kapcsolódnak a fiúkhoz valamilyen formában. Szóval a brit-, és ír leckét kívülről tudom.
A fárasztó tesi után jött egy rajz Dóra nénivel. Olyan 23 év körüli lehet, nem csoda, hogy ő a suliba járó fiúk kedvenc tanára. Laza, és jó fej, sokszor beszól nekünk és velünk együtt nevet. Órán le kellett rajzolni egy országot. Totál bezsongtam tőle, és egész órán alkottam. A végeredmény nagyon jó lett! Én beleszerettem a saját rajzomba. Á, hogy egoista lennék? Csak egy kicsit.
A Brit szigeteket rajzoltam le, és kifestettem az országokat. Brit/Ír zászló. Mi más? Sajnos a rajzot nem lehet hazavinni. Megpróbáltam ellopni, de a tanár rám szólt. Ne már! Mű sírtam, de nem jött be. Majd ha leosztályozta, megkapom. Jobb mint a semmi.
Kicsengettek, és mindenki rohant ki az aulába. Én Fruzsival sétáltam lassan a tömeg után, mert ugye Fanni Mátéhoz ment. Már úgy hívják magukat, hogy "Mánni". Értelmetlen. Mondjuk én úgy hívom magunkat hogy "Harna", "Houis", "Ninna", "Zanna" és "Lanna". Ezek sokkal jobbak! Legalább is nekem jobban tetszenek! Ez ésszerű!
Amikor az aulába értünk, leültünk a padunkra, és mindenféléről beszélgettünk. Vagyis én nem, mert teljesen máson járt az agyam. 5%-ban Gergőn, 95%-ban a One Direction-on. Sokkal érdekesebb, mint a mostani beszédtéma, ami valami Juan volt. Fogalmam sincs ki az. Amikor megszólalt a csengő felpattantunk és indultunk vissza a terembe, föcire.
Az óra elején olyan érzésem volt, hogy ma én felelek. Ez be is igazolódott. Nyögvenyelősen elmondtam a leckét, amire négyest kaptam. Megkönnyebbülve huppantam le a székemre. Tibi bácsi még egy embert szeretett volna feleltetni, de elszaladt az idő, úgyhogy továbbhaladtunk az anyaggal. Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki hálásan néz rám. Elmosolyodtam, és bambultam a térképet. Az anyag most olyan unalmas volt, hogy azt hittem, elalszok. De valahogy túléltem. Amikor kicsengettek, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. A menők mentek ki először a teremből nagy zajt csapva, majd a nyomik, és végül én. Egyedül sétáltam végig a hosszú folyosón a barátaimat nézve. Nagyon jól elvoltak. Nélkülem is. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Szinte sírni lenne kedvem, de nem tehetem. Majd valahol, ahol senki sem lát. Talán otthon. Mert könnyen kialakulhat a sírógörcsöm. Mostanában sokszor megtörténik. Szeretnék kiugrani az ablakon, de mit érek azzal? Nem szűnnek meg a problémáim, csak azoknak okozok ezzel még több gondot, akik szeretnek. Meg amúgy is, ha megtenném, hogy fogom meghallgatni a fiúk új albumát? Ha egy koporsóban feküdnék mélyen a föld alatt, hogy láthatnám őket? Érdemes minden nap, felkelni, még ha problémáim is vannak, kit érdekel, amíg itt van a szívemben az az öt ember, akik bár nem tudnak még a létezésemről sem, szeretnek. Ezért érdemes kikelni az ágyból, és kit érdekel, ha néha a családom rühell, a barátaim semmibe vesznek, amikor ott van nekem a második családom. Tudok velük beszélgetni, lelkizni, nevetni, kiállni a fiúk mellett. Úgy érzem, nekem ők a legfontosabbak. És jobban szeretem őket, mint a "barátaimat", még ha velük sem találkoztam egyszer sem. Lehet, hogy nem értük még el, hogy a fiúk ide is jöjjenek, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy teljesüljön az álmunk! Ezért érdemes egy Directioner-nek élni!
Míg ezen gondolkodtam, becsengettek. Még jó, hogy a csengő közbeszólt, mert különben tuti, hogy elsírom magam.
Amikor a biosznak is vége lett, az emelt infósok átcuccoltak az infóterembe, a többiek pedig hazamentek. Emelt infó előtt Bogival szoktam lenni, mert ugye csak ő, Fruzsi, Netta és én vagyunk lányok. A többiek fiúk. Milyen meglepő, hogy rajtunk kívül csak fiúk vannak! Aztaaa! Infó előtt vettem csokit, amit befaltunk, megittam a vizemet és megettem a croissantomat. Az óra után hazamentem, és alig vártam már, hogy felérjek. Kinyitottam az ajtót, és bementem a szobámba. Ledobtam a táskám, és elkezdtem leszedegetni a posztereimet a falról. Fájó szívvel szedtem le a falamról őket, de fél óra múlva, már végre sikerült úgy leszednem az összeset anélkül, hogy elszakadt volna valahol. Megcsináltam a leckét, és vártam, hogy anyuék hazaérjenek, ugyanis tesóm már otthon volt.
Hatkor értek haza, megrendeltük a pizzákat és leültünk meccset nézni.
Körülbelül két óra meccs nézés után-nyert a MUN :)-, megfürödtem, és bekapcsoltam a laptopomat. Néztem pár friss képet, blogot olvastam, videót néztem, frisseket és *KE* sztorikat olvastam,majd kikapcsolta a laptopom, és zenehallgatás közben elaludtam.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett! :D iratkozzatok fel és komizzatok :3 Ja,és köszönöm a 7 feliratkozónak, hogy olvassák olvassák a blogot! :3 <33 Lots of LOVE <3
2013. október 12., szombat
2013. október 8., kedd
1. rész
Reggel anyum keltegetett. Mindenfélét mondott, hogy kipattanjak az ágyból. Mondta, hogy Justin Bieber, The Wanted, Union J...Mikor fogja már megtanulni, hogy varázsszó, a One Direction? Bár, ha mondjuk ránézne az ágyam előtti falra lehetne egy sejtése, mivel érhetné el, hogy végre elhagyjam puha ágyamat. Na mindegy is. Lassan felültem, és az előttem lévő posztereket kezdtem figyelni. Mosoly ült ki az arcomra, és ránéztem a mellettem álló édesanyámra. Hagytam, hogy megpuszilja az arcom, és kimenjen a szobából. Felálltam, megágyaztam és elballagtam a szekrényemhez. Kinyitottam az ajtaját, és bámultam befelé, hátha csak egyszer kipattan belőle valami hordható ruha. De mivel ez nem történt meg, megfogtam valami feketét, és egy piros csőnacit, és az ágyra dobtam. Még néztem befelé, és a színeket néztem, amikor megakadt a szemem valami színesen. Azt is kihúztam, az ágyra dobtam egy kék "M" feliratú baseball pulcsit. A feketét meg visszaraktam, és bezártam a szekrényemet. Felvettem az ágyra kidobott cuccokat, ami egy piros csőnaci, Brit zászlós póló és baseball pulcsi. Elsétáltam a fürdőig, ahol a bátyám vasalta egy centis haját.
-Wupp-wuup pávagyerek!-énekeltem neki, mire hozzám vágott egy törölközőt. Persze nem ilyen a tesóm, csak szeretem húzni az agyát. Amúgy meg nem szereti a One Direction-t. De azért próbálom vele megszerettetni, és mutogatom neki Nasz Dani 1D-s videóit, hogy tanuljon tőle valamit. Eddig még csak az Amnaszia custom game 10. részét látta, amin még anyum is szakadt a nevetéstől. Na igen. Meguntam nézni, és elmentem. Amúgy ennek az is oka volt, hogy elküldött melegebb égtájakra. Kimentem a konyhába, ahol apu gyűrött képével találtam szembe magam. Rámosolyogtam, kinyitottam az ablakot és rátérdeltem az ablak melletti székre. Bámultam a szemben lévő panelt, a várost, majd az Egyetemet. Becsuktam az ablakot és visszaslattyogtam a fürdőig. Az ajtó be volt zárva, a villany le volt kapcsolva. Végre! Szabad a fürdőszoba! Gyorsan beléptem, fogat mostam, megfésülködtem és valamit kezdtem a hajammal. Nos, ez abból állt, hogy középen elválasztottam, és begöndörítettem. Visszamentem a szobámba, felhúztam a lábamra egy zoknit, felkaptam a táskám és kivittem a folyosóra, ott felvettem a cipőm, és mégy egyszer visszamentem a hálómba. Befújtam magam egy parfümmel, és végignéztem a posztereken. Felkaptam a telóm, amit a zsebembe raktam. Elmentem anyuhoz, aki odaadta a kajapénzt, amit a kulcsom kíséretével a zsebembe vágtam. Felkaptam a táskát a hátamra, és elindultam. Kinyitottam a bejárati ajtót, és egy gyors "sziasztok, legyen jó napotok" kiáltással kimentem. Megnyomtam a liftgombot, és vártam, hogy felérjen. Kész megváltás volt, amikor az a nagy valami, az az izé, megjelent. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam a kicsinyke kabinba. Megnyomtam a földszint gombot, és elővettem a telefonomat. 7.03. Klassz, időben vagyok. Kimentem az ajtókon az utcára, elmentem a házunkhoz közel lévő boltba, és rutinszerűen vettem le a polcról az epres málnás XIXO vizet és a Chipita7 day duble kakaós vaníliás croissantot. A pénztárnál kifizettem, és elindultam a mi kis "váróhelyünkre", egy zöldséges bolt mellé. Azért jó, mert ha esik, be tudunk menekülni a nagy tető alá, ha meg süt a nap, "had süssön" elv alapján maradunk a helyünkön. Egyik barátnőm már ott volt, és két haverom. Név szerint Bogi, Andris és Balázs. Odamentem hozzájuk, megöleltem Bogit, és köszöntem a fiúknak.
-Sziasztok!-mondtam egy mosoly kíséretében.
-Szia Hanna!-mondták kórusban, majd tovább foglalatoskodtak a telefonjukkal. Vajon mit tudnak babrálni vele minden reggel? Én érdekes kibírom, hogy ne nyomkodjam a képernyőt, de ők...Vérbeli kockák! Elraktam a táskámba a kaját és a vizet, és megnéztem az időt. 7.14. A többiek még nem jöttek. Jellemző. Olyan 17 felé szokott ideérni a többség, de vannak, akik később.Ide tartozik egyik legjobb barátnőm, Fanni. De előtte még Fruzsi is be szokott futni, és együtt várjuk meg az örökös "20 után jön" lányt. Aztán elindulunk a suliba, ami egy percre van a táborhelyünktől. Amúgy azért az a legjobb hely, mert a legtöbb embernek útba esik. Na igen...
30-kor bemegyünk az ajtón-addig kint kell várni-, és indulunk órára. Ma első óra Angol. Kedvenc tantárgy, na vajon miért?
A terem előtt rendszerint letámad Anna, Netta és Detti. Egyikőjük sem Directioner, de szeretik a zenéjüket, ezért is vagyunk olyan jóban. Amikor megérkezik mindenki, a menők kimennek az aulába, mi meg "nyomik" a folyosón beszélgetünk. Amikor megjön a tanár, gyorsan becuccolunk, és várjuk a többieket, hogy beessenek az ajtón, és becsengőkor kezdhetjük az órát.
Angol után mindenki kimegy szünetre, és mivel Netta elmondása szerint én szoktam utoljára kiérni (ami nem is igaz), sosem várnak meg. Úgyhogy battyogok utánuk, és várom, mikor veszik észre, hogy "hoppá, Hanna lemaradt, várjuk már meg". Nos, ez nem sokszor szokott megtörténni. Mindig azt érzem, én csak arra vagyok jó, hogy ha valaki egyedül van, vagy kell neki valami, itt egy bolond, majd ő ott lesz. Na igen, engem mindig ilyenkor vesznek elő. Ők hiába nem veszik észre, vagy észreveszik, vagy pont tudják, hogy mit csinálnak, nekem olyannyira rosszul esik, hogy legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy mit érzek. De ezt nem teszem meg, mert nem vagyok olyan ember, és nem is akarok olyan lenni. Másrészt ha ezt nem nézzük, hogy tesznek a fejemre, jó barátok.
Most megvártak, a hosszú folyosó végén. Együtt mentünk az aulába a kedvenc padunkhoz. Senki sem szokott ott ülni, mert az a miénk. És azért ezt választottuk, mert tökéletesen rá lehet látni a büfére. Egyrészt a csokik miatt, mert azok is látszanak, másrészt ott vannak a menők. Na igen, a menők. Mindenki szeretne közéjük tartozni, kivéve engem. Régen szerettem volna én is ismertebb leni, de minek? Nem éri meg kifordulni magamból, csak azért, hogy befogadjanak, mikor itt van nekem pár barátom, akikkel jól elvagyok, és néha haragszom is rájuk, de ez természetes. Vagy nem? Én őszintén nem tudom. Még nem voltak igaz barátaim, de egyszer már tényleg szeretnék valakit, aki megért! Aki mindig mellettem van, főként velem. Ott vannak a srácaim, de mit érek vele, ha teljesen máshol vannak? Én meg itt...Sokszor elgondolkodom, mit keresek én itt? Mármint a világban? Mi hasznom van nekem? Csak fogom a port. Másra jó nem vagyok. Béna vagyok, mindenben! Sokszor úgy érzem, nem vagyok jó semmire, és nem vagyok jó senkinek. De aztán mindig eszembe jut azaz öt fiú, és a (kb.) 21 millió testvérem, akik miatt igenis, érdemes felkelni minden reggel, és rohanni haza a suliból azért, hogy csak velük foglalkozhassak! Amikor úgy érzem, a családomnak sem kellek, eszembe jut a második családom, akik hasonlóan (szinte ugyan úgy) gondolkoznak, mint én. Ez mindig mosolyt csal az arcomra.
-Hanna! Te tanultál?-kérdezte Anna. Ránéztem, amolyan "kellett tanulni?" arckifejezéssel. Hát igen. Ez a fejem tipikus a suliban. Már meg sem lepődik rajta senki, hogy általában elfelejtek tanulni. Ó, és még az alap "volt házi?" fejemmel is megbarátkoztak már. De ha netán tanulnék, na akkor mindenki meglepődik! Nem tudom, hogy miért tartják olyan furcsának, hogy tanultam. Mindegy.
Tovább fojt a téma az Éjjel-Nappal Budapestről, amit türelmesen végighallgattam. Nem szoktam nézni mostanában, régen viszont állandóan figyeltem a képernyőt, amikor ment. A kedvenc szereplőm Regi. Nem tudom miért, egyszerűen jó fejnek tartom, persze Lali is nagy arc!
Gondolatmenetemből a csengő hangja zökkentett ki, majd a nagy tömeg, ami elindult. Gyorsan felpattantunk, és elindultunk a 21-es terem felé. Ez az osztálytermünk.
A fárasztó Fizika után átcuccoltunk a Matektermekbe. Sávos tanítás, öt csoportra lettünk osztva. Én az egyesben vagyok, Nettával és Balázzsal. Nekünk a Matektanárunk az ofőnk, szóval velünk keményebben bánik. Elmondása szerint akiket bír, azzal szigorúbb.
Amúgy egy matekcsoportba járok egy nagyon helyes fiúval, Gergővel. Szőkés-barna haja és zöld szeme van. Persze nem olyan helyes mint az 1D tagjai, de mégis jól néz ki. Mögöttem ül, úgyhogy próbálok normálisan viselkedni egész órán. Nagyon nehezen megy, de mégis kibírom. És szokott lenni olyan érzésem, hogy valaki néz. Hülyén hangzik, lehet, de mégis, mi van ha Ő néz. Legalább is, remélem. Ó, és kétségtelen, hogy ő a suli leghelyesebb fiúja. Oké, tudom, hogy nem 13, lassan 14 évesen kellene ezzel foglalkoznom, de hát ami igaz, az igaz. Most mit tudjak csinálni vele?
Matek után Osztályfőnöki következett, amin kimentünk az aulába táncolni. Szokott ilyen lenni, nem mindig, csak néha. Ugye most a felvételiről is sokat kell beszélgetnünk, mert alig van már fél évünk, hogy megírjuk a felvételit. Nagyon parázok miatta. De nagy úr a muszáj!
Tánc után Biológia lett volna, de mivel nincs tanár, és senkit nem osztottak be hozzánk, hazamentünk. Rendszerint mindenki elhúzott, én meg egyedül ballagtam ki a suliból, majd haza.
-Hanna!-szólt utánam valaki. Megfordultam, és Gergőt fedeztem fel. Gyomrom megremegett, amikor mosollyal az arcán odajött hozzám.-Holnap lesz emelt infó?-kérdezte. Ó hogy csak ennyit akart. Nem, baj, legalább megszólított.
-Lesz.-bólintottam.
-Akkor veszel csokit?-nézett rám bociszemekkel. Nos igen, emelt infóra járunk, és olyankor szoktam venni csokit. Pontosabban Milka csokit!
-Oreo-sat!-mosolyogtam. Bólintott, és elindultunk. Nem sokáig sétáltunk együtt, mert nekem rögtön az első panelnál le kellett fordulnom. Gyors köszönés után elballagtam a házamig, kódoltam és felmentem. Az ajtó be volt zárva, mármint kulcsra, úgyhogy nincs itthon senki.
Ledobtam a táskám, és elkezdtem a házi írást. Bő egy óra alatt készen is lettem, bepakoltam és kerestem valami kaját a hűtőben. Találtam egy epres Jogobellát, ami csak rám várt, úgyhogy egy kiskanál kíséretében bementem a szobámba, levetettem magam az ágyra, és a TV-t kapcsolgattam, amikor rátaláltam a Nickenlodeon-ra. Egy iCarly rész ment, mégpedig az 1D-s. Fogalmam sincs, hogy hogy lehet ilyen mázlim, de inkább a képernyőt bámultam. Amikor vége lett átkapcsoltam a VIVA-ra, és bekapcsoltam a Laptopomat. Bejelentkeztem Facebook-ra, és egyből a híreket figyeltem. Nem a világgal kapcsolatos híreket, mint például, erősödött az Euró. Nem, én a One Direction-os újdonságokat böngésztem. Aztán elolvastam az új fejezetet a kedvenc blogomban, végül kijelentkeztem és kikapcsoltam a gépemet.
Olyan két óra körül hazaért tesóm, Bence, és beköszönt. Ránézett a falamra, és elfintorodott. Most mi a baja? Attól, hogy ő nem szereti őket, inkább ne alkosson róluk véleményt...Ööö, oké, ez nem a napi okosságom, mert nem valami értelmes magyar mondat. Jó oké. Na, szóval, ha leszólja őket, a fejéhez vágom, hogy "kétszer kettő néha öt, ugye?". Amúgy meg szeret engem, mert nem tehet mást...
Négykor hazaért anya, és nekilátott a vacsinak. Szakács, szóval jó a koszt! Megkérdezte, mi volt a suliban. Na igen. Ilyenkor nem szoktam elmondani neki, hogy levegőnek néznek a barátaim, inkább elmondom mi volt az órákon. Mást nem. Visszasomfordáltam a kuckómba, és hanyatt vetettem magam az ágyon. Felvettem a telefonom, és a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni.
Hatkor apu futott be, és kupaktanácsot tartottunk. Ez nálunk minden fontosabb esemény előtt van, amolyan "családi hagyomány". Most arról szólt, hogy hétvégén lecseréljük az összes bútort, festünk vagy tapétát raknak fel. Még nem is említettem, hogy nálunk öt évente szokott ilyen lenni, és a régi bútorokat eladományozzuk rászorulóknak, vagy eladjuk. Furcsa szokás, de nálunk ez ilyen. Én kilenc évesen hercegnős tapétát akartam, és még mindig olyan a szobám fala. De hétvégén más lesz. Asszem holnap leszedegetem a posztereket, és elrakom egy dobozba őket, nehogy valami bajuk essen.
A vacsi milánói makaróni volt, amit felfaltunk.
-Holnap Manchester United-Everton meccs lesz! Számítok rátok!-nézett végig rajtunk apa, még mindig az ebédlőasztalnál ülve. Ja igen, a családom nagy MUN rajongó. Én is szeretem nézni a meccset, de csak egy embert ismerek a csapatból, aki Rooney, szóval én nem vagyok rajongó. Persze apu ajánlatát nem utasítottuk vissza, mert olyankor Pizzát szoktunk rendelni. Mindenkinek egyet egyet. Szóval a vacsi a Pizza. Jó lesz!
Kaja után megfürödtem, és leültem a gépem elé még egy kicsit. Azt tudni kell rólam, hogy én is-mint sok társam-, megnyalom a monitort, amikor látok egy félmeztelen képet. Nos, ez most is így volt. Szegény asztalom, már nyáltengerben ázott, de nem az én hibám! Miért kell ilyen tökéletesnek lenniük a srácoknak?
Kilenckor, lefeküdtem, és még néztem egy kicsit a TV-t, majd elaludtam.
Remélem tetszett! :D léci komizzatok, és íratkozzatok fel, ha tetszik :) Köszönöm, hogy elolvastad! :D
-Wupp-wuup pávagyerek!-énekeltem neki, mire hozzám vágott egy törölközőt. Persze nem ilyen a tesóm, csak szeretem húzni az agyát. Amúgy meg nem szereti a One Direction-t. De azért próbálom vele megszerettetni, és mutogatom neki Nasz Dani 1D-s videóit, hogy tanuljon tőle valamit. Eddig még csak az Amnaszia custom game 10. részét látta, amin még anyum is szakadt a nevetéstől. Na igen. Meguntam nézni, és elmentem. Amúgy ennek az is oka volt, hogy elküldött melegebb égtájakra. Kimentem a konyhába, ahol apu gyűrött képével találtam szembe magam. Rámosolyogtam, kinyitottam az ablakot és rátérdeltem az ablak melletti székre. Bámultam a szemben lévő panelt, a várost, majd az Egyetemet. Becsuktam az ablakot és visszaslattyogtam a fürdőig. Az ajtó be volt zárva, a villany le volt kapcsolva. Végre! Szabad a fürdőszoba! Gyorsan beléptem, fogat mostam, megfésülködtem és valamit kezdtem a hajammal. Nos, ez abból állt, hogy középen elválasztottam, és begöndörítettem. Visszamentem a szobámba, felhúztam a lábamra egy zoknit, felkaptam a táskám és kivittem a folyosóra, ott felvettem a cipőm, és mégy egyszer visszamentem a hálómba. Befújtam magam egy parfümmel, és végignéztem a posztereken. Felkaptam a telóm, amit a zsebembe raktam. Elmentem anyuhoz, aki odaadta a kajapénzt, amit a kulcsom kíséretével a zsebembe vágtam. Felkaptam a táskát a hátamra, és elindultam. Kinyitottam a bejárati ajtót, és egy gyors "sziasztok, legyen jó napotok" kiáltással kimentem. Megnyomtam a liftgombot, és vártam, hogy felérjen. Kész megváltás volt, amikor az a nagy valami, az az izé, megjelent. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam a kicsinyke kabinba. Megnyomtam a földszint gombot, és elővettem a telefonomat. 7.03. Klassz, időben vagyok. Kimentem az ajtókon az utcára, elmentem a házunkhoz közel lévő boltba, és rutinszerűen vettem le a polcról az epres málnás XIXO vizet és a Chipita7 day duble kakaós vaníliás croissantot. A pénztárnál kifizettem, és elindultam a mi kis "váróhelyünkre", egy zöldséges bolt mellé. Azért jó, mert ha esik, be tudunk menekülni a nagy tető alá, ha meg süt a nap, "had süssön" elv alapján maradunk a helyünkön. Egyik barátnőm már ott volt, és két haverom. Név szerint Bogi, Andris és Balázs. Odamentem hozzájuk, megöleltem Bogit, és köszöntem a fiúknak.
-Sziasztok!-mondtam egy mosoly kíséretében.
-Szia Hanna!-mondták kórusban, majd tovább foglalatoskodtak a telefonjukkal. Vajon mit tudnak babrálni vele minden reggel? Én érdekes kibírom, hogy ne nyomkodjam a képernyőt, de ők...Vérbeli kockák! Elraktam a táskámba a kaját és a vizet, és megnéztem az időt. 7.14. A többiek még nem jöttek. Jellemző. Olyan 17 felé szokott ideérni a többség, de vannak, akik később.Ide tartozik egyik legjobb barátnőm, Fanni. De előtte még Fruzsi is be szokott futni, és együtt várjuk meg az örökös "20 után jön" lányt. Aztán elindulunk a suliba, ami egy percre van a táborhelyünktől. Amúgy azért az a legjobb hely, mert a legtöbb embernek útba esik. Na igen...
30-kor bemegyünk az ajtón-addig kint kell várni-, és indulunk órára. Ma első óra Angol. Kedvenc tantárgy, na vajon miért?
A terem előtt rendszerint letámad Anna, Netta és Detti. Egyikőjük sem Directioner, de szeretik a zenéjüket, ezért is vagyunk olyan jóban. Amikor megérkezik mindenki, a menők kimennek az aulába, mi meg "nyomik" a folyosón beszélgetünk. Amikor megjön a tanár, gyorsan becuccolunk, és várjuk a többieket, hogy beessenek az ajtón, és becsengőkor kezdhetjük az órát.
Angol után mindenki kimegy szünetre, és mivel Netta elmondása szerint én szoktam utoljára kiérni (ami nem is igaz), sosem várnak meg. Úgyhogy battyogok utánuk, és várom, mikor veszik észre, hogy "hoppá, Hanna lemaradt, várjuk már meg". Nos, ez nem sokszor szokott megtörténni. Mindig azt érzem, én csak arra vagyok jó, hogy ha valaki egyedül van, vagy kell neki valami, itt egy bolond, majd ő ott lesz. Na igen, engem mindig ilyenkor vesznek elő. Ők hiába nem veszik észre, vagy észreveszik, vagy pont tudják, hogy mit csinálnak, nekem olyannyira rosszul esik, hogy legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy mit érzek. De ezt nem teszem meg, mert nem vagyok olyan ember, és nem is akarok olyan lenni. Másrészt ha ezt nem nézzük, hogy tesznek a fejemre, jó barátok.
Most megvártak, a hosszú folyosó végén. Együtt mentünk az aulába a kedvenc padunkhoz. Senki sem szokott ott ülni, mert az a miénk. És azért ezt választottuk, mert tökéletesen rá lehet látni a büfére. Egyrészt a csokik miatt, mert azok is látszanak, másrészt ott vannak a menők. Na igen, a menők. Mindenki szeretne közéjük tartozni, kivéve engem. Régen szerettem volna én is ismertebb leni, de minek? Nem éri meg kifordulni magamból, csak azért, hogy befogadjanak, mikor itt van nekem pár barátom, akikkel jól elvagyok, és néha haragszom is rájuk, de ez természetes. Vagy nem? Én őszintén nem tudom. Még nem voltak igaz barátaim, de egyszer már tényleg szeretnék valakit, aki megért! Aki mindig mellettem van, főként velem. Ott vannak a srácaim, de mit érek vele, ha teljesen máshol vannak? Én meg itt...Sokszor elgondolkodom, mit keresek én itt? Mármint a világban? Mi hasznom van nekem? Csak fogom a port. Másra jó nem vagyok. Béna vagyok, mindenben! Sokszor úgy érzem, nem vagyok jó semmire, és nem vagyok jó senkinek. De aztán mindig eszembe jut azaz öt fiú, és a (kb.) 21 millió testvérem, akik miatt igenis, érdemes felkelni minden reggel, és rohanni haza a suliból azért, hogy csak velük foglalkozhassak! Amikor úgy érzem, a családomnak sem kellek, eszembe jut a második családom, akik hasonlóan (szinte ugyan úgy) gondolkoznak, mint én. Ez mindig mosolyt csal az arcomra.
-Hanna! Te tanultál?-kérdezte Anna. Ránéztem, amolyan "kellett tanulni?" arckifejezéssel. Hát igen. Ez a fejem tipikus a suliban. Már meg sem lepődik rajta senki, hogy általában elfelejtek tanulni. Ó, és még az alap "volt házi?" fejemmel is megbarátkoztak már. De ha netán tanulnék, na akkor mindenki meglepődik! Nem tudom, hogy miért tartják olyan furcsának, hogy tanultam. Mindegy.
Tovább fojt a téma az Éjjel-Nappal Budapestről, amit türelmesen végighallgattam. Nem szoktam nézni mostanában, régen viszont állandóan figyeltem a képernyőt, amikor ment. A kedvenc szereplőm Regi. Nem tudom miért, egyszerűen jó fejnek tartom, persze Lali is nagy arc!
Gondolatmenetemből a csengő hangja zökkentett ki, majd a nagy tömeg, ami elindult. Gyorsan felpattantunk, és elindultunk a 21-es terem felé. Ez az osztálytermünk.
A fárasztó Fizika után átcuccoltunk a Matektermekbe. Sávos tanítás, öt csoportra lettünk osztva. Én az egyesben vagyok, Nettával és Balázzsal. Nekünk a Matektanárunk az ofőnk, szóval velünk keményebben bánik. Elmondása szerint akiket bír, azzal szigorúbb.
Amúgy egy matekcsoportba járok egy nagyon helyes fiúval, Gergővel. Szőkés-barna haja és zöld szeme van. Persze nem olyan helyes mint az 1D tagjai, de mégis jól néz ki. Mögöttem ül, úgyhogy próbálok normálisan viselkedni egész órán. Nagyon nehezen megy, de mégis kibírom. És szokott lenni olyan érzésem, hogy valaki néz. Hülyén hangzik, lehet, de mégis, mi van ha Ő néz. Legalább is, remélem. Ó, és kétségtelen, hogy ő a suli leghelyesebb fiúja. Oké, tudom, hogy nem 13, lassan 14 évesen kellene ezzel foglalkoznom, de hát ami igaz, az igaz. Most mit tudjak csinálni vele?
Matek után Osztályfőnöki következett, amin kimentünk az aulába táncolni. Szokott ilyen lenni, nem mindig, csak néha. Ugye most a felvételiről is sokat kell beszélgetnünk, mert alig van már fél évünk, hogy megírjuk a felvételit. Nagyon parázok miatta. De nagy úr a muszáj!
Tánc után Biológia lett volna, de mivel nincs tanár, és senkit nem osztottak be hozzánk, hazamentünk. Rendszerint mindenki elhúzott, én meg egyedül ballagtam ki a suliból, majd haza.
-Hanna!-szólt utánam valaki. Megfordultam, és Gergőt fedeztem fel. Gyomrom megremegett, amikor mosollyal az arcán odajött hozzám.-Holnap lesz emelt infó?-kérdezte. Ó hogy csak ennyit akart. Nem, baj, legalább megszólított.
-Lesz.-bólintottam.
-Akkor veszel csokit?-nézett rám bociszemekkel. Nos igen, emelt infóra járunk, és olyankor szoktam venni csokit. Pontosabban Milka csokit!
-Oreo-sat!-mosolyogtam. Bólintott, és elindultunk. Nem sokáig sétáltunk együtt, mert nekem rögtön az első panelnál le kellett fordulnom. Gyors köszönés után elballagtam a házamig, kódoltam és felmentem. Az ajtó be volt zárva, mármint kulcsra, úgyhogy nincs itthon senki.
Ledobtam a táskám, és elkezdtem a házi írást. Bő egy óra alatt készen is lettem, bepakoltam és kerestem valami kaját a hűtőben. Találtam egy epres Jogobellát, ami csak rám várt, úgyhogy egy kiskanál kíséretében bementem a szobámba, levetettem magam az ágyra, és a TV-t kapcsolgattam, amikor rátaláltam a Nickenlodeon-ra. Egy iCarly rész ment, mégpedig az 1D-s. Fogalmam sincs, hogy hogy lehet ilyen mázlim, de inkább a képernyőt bámultam. Amikor vége lett átkapcsoltam a VIVA-ra, és bekapcsoltam a Laptopomat. Bejelentkeztem Facebook-ra, és egyből a híreket figyeltem. Nem a világgal kapcsolatos híreket, mint például, erősödött az Euró. Nem, én a One Direction-os újdonságokat böngésztem. Aztán elolvastam az új fejezetet a kedvenc blogomban, végül kijelentkeztem és kikapcsoltam a gépemet.
Olyan két óra körül hazaért tesóm, Bence, és beköszönt. Ránézett a falamra, és elfintorodott. Most mi a baja? Attól, hogy ő nem szereti őket, inkább ne alkosson róluk véleményt...Ööö, oké, ez nem a napi okosságom, mert nem valami értelmes magyar mondat. Jó oké. Na, szóval, ha leszólja őket, a fejéhez vágom, hogy "kétszer kettő néha öt, ugye?". Amúgy meg szeret engem, mert nem tehet mást...
Négykor hazaért anya, és nekilátott a vacsinak. Szakács, szóval jó a koszt! Megkérdezte, mi volt a suliban. Na igen. Ilyenkor nem szoktam elmondani neki, hogy levegőnek néznek a barátaim, inkább elmondom mi volt az órákon. Mást nem. Visszasomfordáltam a kuckómba, és hanyatt vetettem magam az ágyon. Felvettem a telefonom, és a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni.
Hatkor apu futott be, és kupaktanácsot tartottunk. Ez nálunk minden fontosabb esemény előtt van, amolyan "családi hagyomány". Most arról szólt, hogy hétvégén lecseréljük az összes bútort, festünk vagy tapétát raknak fel. Még nem is említettem, hogy nálunk öt évente szokott ilyen lenni, és a régi bútorokat eladományozzuk rászorulóknak, vagy eladjuk. Furcsa szokás, de nálunk ez ilyen. Én kilenc évesen hercegnős tapétát akartam, és még mindig olyan a szobám fala. De hétvégén más lesz. Asszem holnap leszedegetem a posztereket, és elrakom egy dobozba őket, nehogy valami bajuk essen.
A vacsi milánói makaróni volt, amit felfaltunk.
-Holnap Manchester United-Everton meccs lesz! Számítok rátok!-nézett végig rajtunk apa, még mindig az ebédlőasztalnál ülve. Ja igen, a családom nagy MUN rajongó. Én is szeretem nézni a meccset, de csak egy embert ismerek a csapatból, aki Rooney, szóval én nem vagyok rajongó. Persze apu ajánlatát nem utasítottuk vissza, mert olyankor Pizzát szoktunk rendelni. Mindenkinek egyet egyet. Szóval a vacsi a Pizza. Jó lesz!
Kaja után megfürödtem, és leültem a gépem elé még egy kicsit. Azt tudni kell rólam, hogy én is-mint sok társam-, megnyalom a monitort, amikor látok egy félmeztelen képet. Nos, ez most is így volt. Szegény asztalom, már nyáltengerben ázott, de nem az én hibám! Miért kell ilyen tökéletesnek lenniük a srácoknak?
Kilenckor, lefeküdtem, és még néztem egy kicsit a TV-t, majd elaludtam.
Remélem tetszett! :D léci komizzatok, és íratkozzatok fel, ha tetszik :) Köszönöm, hogy elolvastad! :D
2013. október 5., szombat
Prológus
Ez a történet egy lányról szól, aki nem Londonban, nem New Yorkban, még csak nem is Párizsban lakik. Ő Magyarországon él a szüleivel egy panelház kilencedik emeletén. Csak egy lány, és a naplója. Mindent leír a füzetébe, minden érzését, minden vágyát és minden álmát. Itt nem fut össze az utcán egy One Direction taggal sem, nem kap hirtelen koncertjegyet és az első sorban tombolva szeret belé mondjuk Louis. Nem. Ez egy teljesen más blog. Nem képzelgést mutat be, hanem a valóságot, hogy milyen jó, és egyben milyen nehéz is egy Directionernek. Hogy mennyit vágyakozik, álmodozik arról, hogy egyszer igenis látni fogja kedvenceit. Ám ez sajnos, jelen helyzetben nem fog összejönni. Nem gazdagok, de nem is szegények. Nem kap meg mindent, amit szeretne. Egy realista lány, tele reményekkel, amik gyakran felemésztik, de mindig talpra áll. Nincs sok barátja, az iskolában egyetlen Directionert sem ismer, így amikor szomorú, senki sem érti mi a baja. Mindent megtart magának, majd a naplójába írja le.
Sokan mondják: "Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, harcolj érte!". Ugyan már. Felnéztem az égre, a legszebb fényre, láttam egy repcsit, de elment, vége...
Na igen, ezt akkor szoktam magamban mondani, amikor esténként kinézek az ablakon, bámulom a csillagokat és egyszer csak meglátok egy repülőt. Sokszor azt gondolom, ott, igen ott vannak a fiúk, de nem fognak leszállni. Csak elmennek. Epekedve várom, hátha visszafordulnak, és elrepülnek a házunk fölött. De ez nem jön össze. Engem még az is boldoggá tenne, ha elrepülnének fölöttünk. Úgy, hogy én azt lássam, és tudjam, hogy ők azok! Ha megtörténne, tudom, hogy valahol legbelül tudnám, hogy ők azok! Amolyan Directioner megérzés. Sokszor kétségbe esek, hogy én valóban Directioner vagyok? Aztán a falamra nézek. Poszterek, amik nemsokára ellepik kicsinyke szobám falát. És eszembe jut...
"Hiába nem találkoztam még velük, nincs velük képem, nem tudnak a létezésemről. Ez mind, mind csak egyel több ok, miért is voltam/vagyok/leszek Directioner. Nem kell közös kép, nem kell személyes találkozás ahhoz, hogy tudjam, én igenis az vagyok, aminek lennem kell. Egy a (kb.) 21 millió testvérem közül. Imádom, imádom ezt az érzést! És semmire sem cserélném el!"
Ha tetszik iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, és komizzatok! Köszönöm, hogy elolvastad!
Sokan mondják: "Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, harcolj érte!". Ugyan már. Felnéztem az égre, a legszebb fényre, láttam egy repcsit, de elment, vége...
Na igen, ezt akkor szoktam magamban mondani, amikor esténként kinézek az ablakon, bámulom a csillagokat és egyszer csak meglátok egy repülőt. Sokszor azt gondolom, ott, igen ott vannak a fiúk, de nem fognak leszállni. Csak elmennek. Epekedve várom, hátha visszafordulnak, és elrepülnek a házunk fölött. De ez nem jön össze. Engem még az is boldoggá tenne, ha elrepülnének fölöttünk. Úgy, hogy én azt lássam, és tudjam, hogy ők azok! Ha megtörténne, tudom, hogy valahol legbelül tudnám, hogy ők azok! Amolyan Directioner megérzés. Sokszor kétségbe esek, hogy én valóban Directioner vagyok? Aztán a falamra nézek. Poszterek, amik nemsokára ellepik kicsinyke szobám falát. És eszembe jut...
"Hiába nem találkoztam még velük, nincs velük képem, nem tudnak a létezésemről. Ez mind, mind csak egyel több ok, miért is voltam/vagyok/leszek Directioner. Nem kell közös kép, nem kell személyes találkozás ahhoz, hogy tudjam, én igenis az vagyok, aminek lennem kell. Egy a (kb.) 21 millió testvérem közül. Imádom, imádom ezt az érzést! És semmire sem cserélném el!"
Ha tetszik iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, és komizzatok! Köszönöm, hogy elolvastad!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)