5. rész

Reggel nem keltett senki, sem az ébresztőm, sem anyuék. Végre megkezdődött a szünet! Wííííí. Nehezen, de sikerült kikászálódnom az ágyamból. Hiányozni fog! De kárpótol, hogy eladományozzuk! Remélem majd örülnek neki! Elmentem...Elmentem? Elcsúsztam a fürdőszobáig! Szó szerint, mivel ahogy kiléptem megcsúsztam, és akkorát estem, hogy hogy még a pincében lévő patkányok is megérezték! Nem azért csúszkáltam, mert fájt, hanem mert a röhögéstől egyszerűen még mozdulni sem tudtam az első percekben. Na igen, hogy kapj röhögőgörcsöt reggel nyolckor? Egyszerű! Félkómában taknyolj el a csempén! És ennyi. Gyorsan lezuhanyoztam, és visszamentem a szobába figyelve arra a bizonyos pontra! Kinyitottam a szekrényemet, és szétnéztem. Tudtam, hogy az a mágikus erő most sem fog segíteni-khm..kapja be-, úgyhogy kihuzigáltam valami feketét, meg egy rózsaszínt. Ja, majdnem bejött! Ha nyár lenne és lefekvésidő! Ugynis egy Mickey egeres pizsomafelsőt és egy pamut rövidnadrágot sikerült "beszereznem". Úgyhogy újrapróbálkoztam. Ezúttal tudatosan. Egy méregzöld csőnadrágot és egy fekete, kapucnis pulóvert-I ♥ London felírattal sikerült kihalásznom! Felöltöztem, és a hajamat egy laza copfba kötöttem. Gondoltam itt az ideje a reggelinek, úgyhogy elkészítettem a szuperbonyolult és szupernehéz Nutellás kenyeremet, és visszavonultam. Gyorsan megettem, és megmostam a fogamat. Jhajj, bepakolás. Éljen!
Kihuzigáltam mindent, amit jónak tartottam falura, és bevágtam az utazómba. Átmentem tesóm szobájába, és hatásosan felébresztettem. Szóval ráugrottam egy "Batman" kiáltással. Szerintem vicces volt. Szerinte annyira nem.
Morcosan felállt, és bement a fürdőbe, amikor észrevette, hogy mennyi az idő. Visszamentem a szobámba, és zenét hallgattam. Természetesen oltári nagy bulit csaptam. "Táncoltam"és "énekeltem". Éppen léggitároztam az íróasztalom tetején térden állva, amikor tesócskám benyitott. Természetesen mindketten megfagytunk, szóval úgy néztünk ki, mintha benyomták volna a "STOP" gombot. Hirtelen elkezdtem a hasam vakarni, mintha eddig is ezt csináltam volna. Természetesen nem jött be. Végiggondolva a helyzetet, egyszerre röhögtünk fel. Na igen, máskor kulcsra kell zárnom az ajtóm, mert habár ezt mindketten viccesnek ítéltük meg, nagyon gáz volt.
-Keresztapa szólt, hogy mindjárt itt van, úgyhogy szerintem menjünk!-mondta, mire bólintottam. Megfogtam a táskámat, még beleraktam a töltőm, természetesen, és a telefonom kíséretével kimentem. Gyorsan magamra kaptam a kabátom és a bakancsom, és elindultunk.
A kocsihoz érve totál feldobódtam, A szürke autó most tiszta volt, nem úgy, mint általában. Na igen. Csak jeles eseményekkor takarítja ki nagybátyám. Mármint amikor értünk jön. Oké, néha még akkor sem, de ez nem az ő hibája.
Gyors puszi után bevágtam magam a hátsó ülésre, és azonnal lefeküdtem. Bezony! Én nem nézem az utat több mint két órán át! Inkább végigalszom! A férfiak is beszálltak, és el is indultunk. Egyből elnyomott az álom, és legközelebb csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor bátyám rám kiáltott.
-Hanna! Kelj már fel! Istenem mi lenne, ha majd akkor kezdenél aludni, amikor kiértünk a városból? Ajh...-mondta. Hát oké, ez elég dühösen hangzott. Felültem, és figyeltem, ahogy megállunk egy épület előtt...ami nem a házunk volt. Nem is ismerősök háza.-Szállj ki! Bea és Péter szeretnének találkozni veled.
A filmekben ilyenkor szokott egy tücsök ciripelni...Hogy ki a himbilimbim bolhájának az atkája akar velem találkozni?! Te jó ég, hova kerültem! Kiszálltunk a kocsiból, és a ház felé vettük az irányt. Ha most nevelőszülőkhöz kerülök, nekem végem. Megszököm, elmegyek Londonba és elrablom a férjeimet. Muhahahahahahaaaa.
Becsöngettünk, és vártuk, hogy a kapu kinyíljon. Pár másodpercen belül ez meg is történt. Egy mosolygós és életvidám nő állt ott, és azonnal beinvitált minket. Szétnéztem, és elég szimpatikusnak tituláltam a helyet. Sok rózsa és fa, amelynek néhány sárga levele a zöld füvet tarkítva hevert a földön. Két fa között kifeszített színes függőágy, mely a nyár emlékét ébreszti fel szívünkben, s olyan, mintha újra átélnénk egy szempillantás erejéig. Egy kék medencét is felfedeztem. A sárgás falevelek tükörképe látszott a tiszta vízben, miközben a szél játszadozott velük. Egyszerre mozognak. Akár egy szerelmespár tánca. A férfi gyengéden tartja karjai között a törékeny lányt, s óvja minden veszélytől.
Ilyen gondolatokkal léptem be a házba. Olyan volt, mint egy angol család háza a húszas évekből. Sötét bútorok, világos fal. Olyan gyönyörű volt, mint Harry hangja reggel. Kicsit durva, de mégis volt benne valami eszméletlen. Azta milyen szépen fogalmazok! Nyahahaha.
-Hé gyerekek! Készüljetek mert megyünk! Most!-kiabált a nő. Pár másodperc múlva egy kislány szaladt le a lépcsőn egy utazótáskával, és megállt az ajtó előtt. Utána egy férfi jött, és bemutatkozott, hogy  nő is. Bea és Péter, a kislány pedig Kira. Utoljára egy fiú jött. Nem is akárki. Gergő. Azt hittem ott halok meg. Jhaj.
-Oké. Akkor. Mivel mi még nem jártunk arra, menjetek elől, mi pedig követünk titeket. Jó lesz így?-kérdezte Péter.
-Figyelj. Elég nagy a kocsi, elférünk benne, nem fogyasztjuk a benzint. Jó lesz?-kérdezte Csaba. Általában óvom a környezetet meg minden, de ebben a helyzetben lehetne egy kicsit szennyezni. Ajh. Na jó, nem tudok aludni. Brühühühüü.
-Nekünk rendben.-mondta Bea. Gut! Prima! Nehogy valaki velem legyen! Áh. Kimentünk, beraktuk a kocsiba a cuccokat, és elrendeztük ki hol üljön. Elől Csaba és tesóm, mögöttük Péter, Kira és Bea. Leghátul pedig Gergő és én, szigorúan kihagyva köztünk a helyet.
Az út lassan telt. Túl lassan. Kénytelen voltam végignézni, hogy merre megyünk. Pedig olyan jókat szoktam aludni. Mindegy.
Megálltunk egy TESCO-nál, és bementünk vásárolni. Csapatokra váltunk, és szétszéledtünk. Tesóm Csabával és Péterrel, Bea Kirával, Gergő pedig velem ment. Egyből megtámadtuk a fánkokat. Három tele zacskó lett. Aztán megtámadtuk a csokikat is. Én Milka OREO-sat választottam, míg Gergő karamellásat. Az enyém jobb.
Egy óra múlva a megbeszélt helyen találkoztunk. Kifizettük a cuccokat és kimentünk a kocsihoz. Elmentünk mekibe, a Drive in-be, vagy hogy hívják azt. Na, oda.
Mindenki egy menüt rendelt. Kivéve engem. Én nem. Én egy sajtburgermenüt kólával, nagy csokisshake-kel és plusz még egy sajtburgerrel. Nagyon néztek, hogy fánk után hogy bírok én enni. Pff... Nem ismernek! Mekis kaja bármikor, bárhol...több bár nincs. Mindegy.
Kifizettük, és mentünk is. Amint megkaptam a nagy zacskómat, nekiláttam a shake-nek. Azt kell először, mert megolvad! Aztán sültkrumpli. Mert miért ne. Aztán már nem ment semmi. Pedig próbálkoztam!
-Ennyi volt? Egy zacskó fánk, egy nagy shake és sültkrumpli? Áh, azt hittem jobb vagy ennél!-mondta Gergő eszméletlenülaranyos mosollyal. Igen ez egy szó. Amit eddig csak öt emberre használtam. Harry, Liam, Louis, Zayn és Niall. De most ő bepofátlankodott ebbe a körbe. Most megyek és elbőgöm magam...
-Neked még ennyi sem ment! Inkább tanulj tőlem, ne a vérem szívd!
-Igazad van. Elnézést őfelsége! Többet nem fordul elő!-mondta angol akcentussal.
-Ne is! Legközelebb tömlöc jár érte!-folytattam én is, mire meghajolt. Alig bírtam visszatartani a nevetésem. Végre beszélünk! Vagyis hülyülünk. Az jobb, nem? Nekem minden bizonnyal.
Ezután nem történt semmi. Az ablak felé fordult, ahogy én is. Már fél órája utazhattunk így, amikor üzenetet kaptam:
'ott vagytok már? írj vissza gyorsan! Fru'
'nem, de mi baj van?'
'elvileg Gergő valami lánnyal van!!!!!MIKOR NYÍRJUK KI A R*BANCOT???'
'NEM VAGYOK RIBANC!'
'wat?'
'én voltam/vagyok Gergővel, majd mesélek ^^'
'OMG!!'
'TUDOOOOOOM *-----*'
'de elv. kibékültek Bogival...:c'
'SHIT.'
'nem biztos, hogy igaz, de kérdezz rá!'
'k'
Összeszedve minden bátorságomat Gergő felé fordultam. Rámnézett, miközben felhúzta a szemöldökét. Próbáltam sugalni a szemeimmel, hogy mi van Bogival, de elég furán nézett rám. Feladtam. Inkább megszólaltam. Más lehetőségem úgy sem volt.
-Mi van Bogival?-kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja. Lecsukta a szemét és elfordult. Elég fura volt, kedvem lett volna megölelni, mert igaz, hogy csak egy egynapos kapcsolat volt, de megsajnáltam.
Visszahelyezkedtem, és elővettem a telefonomat. Amit szerettem volna használni, csak Gergő megakadályozott. Kivette a kezemből, és valamit csinált, majd visszaadta.
'Szakítottunk Bogival, mert neki egy másik fiú tetszik, akit meg akart kapni úgy, hogy féltékennyé teszi velem...' Gergő
'Sajnálom! :('
Ezután nem írt vissza. Közelebb csúsztam hozzá, és megöleltem. Nem reagált. Hát jó. Egyszer legyen kedves az ember. Mindegy. Éppen engedtem volna el, amikor megragadta a csuklóm. Meglepett. Nem erre számítottam. A gyomrom liftezni kezdett, köszönhető ez a lepkéimnek. Olyan érzés volt, mint az Aftert olvasni. Leírhatatlan. Aztán ennek is vége lett, de nem olyan hamar. Még egy ideig így ölelkeztünk, és igyekeztem minél többet lélegezni pulcsija illatából. Eszméletlen volt.

***

Megérkezve virult a fejem. Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Nálunk fognak lakni! OMG! Mert az egyik szomszédnéni lánya Bea, és jöttek meglátogatni. Eddig csak Bözsi néni ment Debrecenbe, úgyhogy szerintem én fogom körbevezetni a népet. Éljen. És ami a nálunklakást illeti...wat? Ezt nem bírom felfogni. Miért pont mi? Miért nem más? Lehet hogy köze van hozzám? Biztos hogy nem, de azért jó volt azt hinni.
Amint kiszálltam a kocsiból, megrohamoztam a kutyánkat. Annyira szeretem, mert olyan aranyos, és úgy örül mindig, amikor megérkezünk, megjátszom vele! Szóval imádjuk egymást. Utána mentem macskázni, mert mindig az ajtó előtt telepednek le a dögök. Mi így hívjuk őket. Mert olyan aranyosak, meg minden. Első hallásra ez lehet fura, de nem baj. Nálunk ez a szeretet jele.
Amint kinyitottam az ajtót, az összes macska beteleportált. Szó szerint. Mármint amint kinyitottam az ajtót, az összes besprintelt, és mire észhez tértem, már a kályha előtt fetrengtek. Pedig kint nincs hideg, sőt! Még süt a nap! Szóval gondolom még ma kell megtartanom a túrát. Most örüljek vagy ne?
-Szia aranyom! Hát megjöttetek?-kérdezte mama, a konyhába érve. Biztos ment egy sorozata, vagy valami asztro-vagy milyen-műsor. Az a jóslós izé.
-Nem, mama, még mindig úton vagyunk!-mondtam, mire felnevetett. Valaki értékeli a humoromat! Soha többé nem megyek haza!
-Tudod, hogy hogy értettem!-mondta, és megpuszilta az arcom, miközben megölelt. Nagyon szeretem! Olyan aranyos!-Ó, Bea! Ezer éve nem láttalak! Hogy megnőttél! Ő pedig biztos a férjed! Péter ugye? És a gyerekek! Milyen szépek! Biztos öröm az élet velük!
-Elnézést egy kicsit bezsongott.-magyarázkodtam. De csak mosolyogva megrázták a fejüket. Akkor jó. Megkérdeztem, hogy vezessem e körbe őket, de csak a fejüket rázták. Egy kivételével. Bizony, Gergőt érdekli a falu. Így már nem bánom, hogy mennünk kell. Elköszöntünk, és elmentünk a kert felé. Persze vittem magunkkal a kutyánkat. Pórázon természetesen. Ha sétálni megyek vagy ilyesmi, mindig viszem. Kibeszélem magam. Nem néznek hülyének az emberek, mivel nem is látnak. Imádom ezt a helyet. Bezzeg ha a városba kezdenék el beszélni a kutyámnak a problémáimról, elég furcsán néznének rám. Mindegy.
Szóval a kert felé vettük az irányt. Gondoltam. Először a Szamost mutatom meg neki. Nincs is olyan messze, csak le kellett menni a kert végére, átmenni a töltésen-ha kiöntene a folyó, ez akadályozza meg, hogy árvíz legyen-, és már ott is vagyunk. De nem ezt az oldalát akartam megmutatni neki. Inkább átviszem komppal a túloldalra, meg vissza. Nekem úgy is ingyen van, mert apukám ismeri a kompos fickót, valami rokon vagy mi. Elsétáltunk addig, és átmentünk a túloldalra. Mily meglepő, nemdebár?! Elsétáltunk egy erdős területhez.
-Szerintem oda ne menjünk.-mondtam félve, mivel az erdőben még sosem jártam.
-Nem para hely! Menjünk.
-Nem para hely? Hétágra süt a nap, ott bent meg tiszta sötét van!-háborodtam fel.
-Csak nem félsz?-kérdezte mosolyra húzva a száját. Na jó, most legyek őszinte vagy játszam a vagány lányt, akit minden fiú akar. Hát persze, hogy naív kis énem az utóbbi mellett döntött. Fogtam magam, és egyszerűen besétáltam, Gergő pedig utánam. Erősen megszorítottam a kutyapórázt, amikor hirtelen a semmiből egy varjú. Felpillantottam a mellettem álló személyre, aki az ijedtségemet figyelembe sem véve továbbment. Éljen! Pedig azt hittem, egy eszméletlensexy One Direction kép fog kinyirni, nem a félelem. Mire kiérünk, lábon kihordok vagy 23 szívinfarktust, az biztos!
-Mit kerestek itt, ahova még a róka sem mer jönni?-hallottam meg magam mögül egy öreges, rémiszt hangot. Gergő higgadtan megfordult, de amikor meglátta a megszólítót, aki szerintem férfi volt, arcára kiült a rémület. Úgy kezdtünk el sprintelni az erdő közepe felé, hogy simán megnyerhettük volna a 100 méteres síkfutást.
Szerencsétlenségemre egy fagyökérbe beleakadt a lábam, és akkorát estem, mint reggel. Csak nem mertem röhögni. Inkább amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam, és futottam tovább. Hiába próbáltam minden erőmmel futni, a lábaim kezdtek elgyengülni. Már lassítottam, hogy megálljak és szembeszálljak az üldözőnkkel, de Gergő megragadta a csuklóm, és ujjainkat összekulcsolva húzott tovább. Reagálni sem tudtam, de a lábamba újra erő szállt. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de eszméletlen. Mármint Gergő. Egyetlen érintésétől újratöltődtem. Ejha.
Pár percen belül, egy tisztásra értünk. Megfordultam, és nem láttam senkit mögöttünk. Megnyugodva álltam meg, és kezemet a térdemre téve görnyedtem, amíg ki nem terültem a fűben...

4. rész

Reggel apu próbát ébresztgetni. Ébresztgetni? Ja persze, ha a "párnával csapkodjuk a gyereket, hogy felkeljen" annak számít. Kinyitottam a szemem és egy mérges pillantást küldtem apa felé. Kiment a szobámból, én pedig iszonyú lassan másztam ki az ágyamból. Kinyitottam a szekrényt és ismét vártam a mágikus erőre, ami kiveszi a ruháimat, de mint mindig, most sem történt meg. Így kénytelen voltam kihúzni pár cuccot. Sikerült találnom egy rózsaszín csőfarmert, egy fehér alapon rózsamintás pólót, és egy pink gombos hosszított felsőt. Felkaptam magamra, megágyaztam és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Epres. Wíííí!
Kimentem a fürdőbe, és gyorsan fogat mostam,  megcsináltam a hajamat, és kisminkeltem magam /csak szempillaspirál/. Aztán visszamentem a szobámba, bepakoltam a táskámba, és bámulni kezdtem az üres falamat. Brühü. Egy poszter sincs rajta. Majd holnap visszaragasztgatom. Átrendezve. Nem esznek üres helyek. Wáááá legyen már holnap!
-Jössz?-kérdezte tesóm benézve a szobámba. Bólintottam, felkaptam a táskám, a cipőm, a kajapénzem, a kabátomat, a suitatyómat, és már indultam is. Kiléptem az ajtón, egy "Viszlát kedves családom, legyen szép napotok" angol kiejtésű kiáltással, és már a liftnél is voltam. Nagyban nyomtam a hívógombot, amikor megéreztem valamit nekem csapódni, majd nagy csörgéssel leesni a földre... Naná, hogy a tesóm hozzám vágta a kulcsocskáimat. Köszi.
Leértünk, és egyből a váróhely felé vettem az irányt.
-Sziasztok!-köszöntem játszva a happyt, mivel Gergő, Bogi vállát átölelve állt. Kivettem a fülesem a táskámból és a telómat, és meghallgattam a Happy-t. Addig már elég sokan összegyűltünk, és elindultunk befelé. Megpróbáltam nem Gergőre nézni. Nehezen ment. De sikerült! Nagy pacsi nekem!
Első óra biosz volt. Nem volt tanár, és megfeledkeztek rólunk, úgyhogy eldöntöttük, hogy üvegezünk. Elég érdekesre sikerült, mivel elhülyéskedtük az egészet. Sokszor már annyira röhögtem, hogy  folyt a könny a szememből. Voltak olyan feladatok, mint például "mássz ki az ablakon, és két percig maradj kint, aztán gyere vissza ahogy tudsz", "csábítsd el a tanári asztat" vagy "hívd fel a Pizza Fortet és kérd el a Don Pepe számát". Érdekes volt.
A következő órák unalmasak voltak. Semmi hangulat, csak tanulás. A szünetek a szokásosak. Egyedül vagyok, nem kellek senkinek érzés. De a jó oldala, hogy írtam egy verset fejben. Vagyis egy versszakot gondoltam, és még címe sincsen, de kezdetnek tökéletes.
A barátocskáim is elvoltak, leültek a padunkra, de hagytak nekem helyet! Haladunk! Elkezdtek beszélgetni, én pedig a büfét bámultam. Éppen vita volt. Gergő vs. Bogi. Csak a végét kaptam el, ami az volt, hogy "jó, akkor kész, vége, ennyi volt". Ami azt jelenti-gondolom én-, hogy szakítottak. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek vagy szomorkodjak. Végül arra jutottam, hogy mind kettő.
Utolsó órán-matek-, Anna mellett ütem, és folyamatosan beszélgettünk, mert a tanár azt mondta, hogy csendben elfoglalhatjuk magunkat. Folyton röhögtettük egymást, hogy röhögőgörcsöt kapjunk.
-Access-mondta Anna, én meg alig bírtam visszafojtani hangos röhögésem. Amúgy az Access egy adatbáziskezelő program, és most azt vesszük, és mi Fruszival abszolúte semmit nem tudunk belőle, így érdekesek az órák. Na igen. Lehajtottam a fejemet a padra, és szorítottam a kezemmel a számat, nehogy kitörjön belőlem a nevetés. A szabad kezemmel leírtam egy lapra, hogy "you win", a mellettem ülő pedig egy büszke mosollyal veregette meg saját vállát. Ha ez lehetséges, még jobban elkapott a röhögőgörcs. A csengő mentett meg, úgyhogy hirtelen felpattantam, fogtam a cuccomat, és kirohantam a teremből. Anna utánam jött, és végignézte, ahogyan próbálom normalizálni magam.
Amikor hazaértem, ledobtam a cuccom, és már mentünk is megvásárolni az új bútorokat. Elég sokáig tartott, nagyon sokat nevettünk, és nagyon szép lesz az új házunk. Mármint a berendezése. Választottunk tapétát és festékeket is. Amikor már megvolt minden, hazamentünk. Ja, amúgy tesóm és én el fogunk menni a nagyihoz, ameddig a felújítás tart. Nagyon jó lesz, mert ő falun lakik, méghozzá egy folyó mellett. Tuti egész nap kint leszek! És One Directiont hallgatok! Wííííí! Jujj, és mama azt mondta, kapok egy galambot! Na, vajon mi lesz a neve? Hát persze, hogy Giorgio! Amúgy nem. Természetesen a neve Kevin lesz. Ha lány, akkor Kevinítá. Már most várom! Nyuszi is van! Egy az enyém. Egy barna fehér foltos. Louis a neve. Imádja a répát, szinte csak azt eszik! Néha-néha eszik egy salátalevelet, de az ritka, mint az unikornis!
Mikor hazaértünk, gyorsan lefürödtem és bedőltem az ágyba. Bekapcsoltam a You and I-t a telómon, és azt hallgatva nyomott el az álom.

3. rész

Sziasztok! Meghoztam az új részt egy hónap után. Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam részt, de elrontottam a laptopomat, a telóm kijelzője meg akkora, mint egy gombostű feje. Most is tabról írom, és iszonyat idegesítő így írni. A lényeg, hogy sajnálom, nagyon nagyon nagyon nagyon! Remélem ezért nem küldtök el a *******.... Ja, amúgy jöjjön a harmadik rész :D ja, és imádlak titeket olvasóim *--*


Reggel anya keltegetett, a lehető leghatásosabb módon. Csak elindított egy One Direction számot, és körülbelül fél perc múlva már tancoltam. Tehetek én róla, hogy ilyen hatással vannak rám? Szerintem nem. Legalábbis nem én döntöttem, el, hogy szuperbelsővel, illetve szuperkülsővel, és eszméletlen hanggal.
Anyut kitessékeltem a szobából, és amikor a szám véget ért, erős késztetést éreztem arra, hogy újraindítsam, nem tettem meg. Egyrészt azért nem, mert suli, és el kellene készülnöm, másrészt pedig mert a szomszédok felkelnek. Ápolni kellene a szomszédokkal való viszonyunkat.
Kinyitotram a szekrényajtómat, és kivettem egy bő farmeringet, egy fekete csőnadrággal, amit azonnal magamrakaptam, és elmentem a fürdőig. Ott éppen tesóm vasalta másfélcentis haját. Feltűnően megforgattam a szememet, amit ő észrevett, és hozzámvágott egy törölközőt. Nagyon kemény, mondhatom. Visszasomfordáltam a szobámba, és felvettem egy zoknit. Bizony, én olyan kemény vagyok, hogy eddig zokni nélkül mászkáltam a házban. Aztaaa. LÁZADOK! Más tinédzser cigizik, piál, drogozik, nem fogad szót, én meg zokni nélkül voltam. Na ki jött a gettóból? Hát persze, hogy nem én. De igenis kemény vagyok, mint a szivacs. Néha az is kemény, nem?
Újrapróbálkoztam a fürdőbe, és szerencsémre zárva volt az ajtó, ugyhogy gyorsan elfoglaltam. Megmostam a fogamat, megfésültem a hajamat és középen elválasztottam és kivasaltam. Aztán kimentem a konyhába, és kinéztem.  Nagyon hideg volt, de annyira,  hogy azt hittem, lefagy az orrom. Hiába kémleltem az eget, a sötét esőfelhőktől egy repülőt sem láttam. One Direction, nem jönnétek el értem, és vinnétek magatokhoz úgy örökre? Gondolom nem, mert még azt sem tudjátok hogy élek. Amúgy nagyon jó korán reggel sírógörcsöt kreálni magamnak... De tényleg.
Visszamentem a szobámba, felkaptam a telóm és a táskám, majd kint a folyosón felhúztam a bakkancsomat, felvettem a kabátomat és anyutól kértem kajapénzt, aztán egy "szép napot mindenkinek" kiáltással becsuktam magam mögött az ajtót. Hívtam a liftet, de nem jött. Nagyon jó, akkor lépcsőzhetek. Megálltam előtte, mély lélegzetet vettem és elindúltam. Remélem mire haza jövök, megcsinálják. Mire kiértem, már olyan hangosan szuszogtam, hogy a földszinten mindenki hallotta. Legalábbis szerintem.
Kiérve az ajtón egyből a bolt felé vettem az irányt, és megvettem a szokásos cuccokat, majd elindúltam a váróhelyünkhöz. Mikor odaértem, Bogi a nyakamba ugrott, és boldogan mesélte, hogy összejött Gergővel. Először azt sem tudtam, hogy mit szóljak, de aztán erőltettem a képemre egy mosolyt, és gratuláltam. Örültem neki, mert szerintem összeillenek, és tuti nagyon aranyosak lesznek, ahogyan majd Bogi hozzábújik, Gergő fél kézzel átöleli a vállat, és ad a feje búbjára egy puszit. Nagyon aranyos, csak azt nem tudom, hogy miért úgy képzeltem el, hogy én bújok oda hozzá és én kapok egy puszit. Szörnyű vagyok.
Suliban újra a megszokott érzés fogott el. Magány. Nem egyedüllét, amikor te döntheted el, hogy most csak magadban akarsz lenni, egyedül a gondolataiddal. De a magány az más. Látni, hogy mindenki elvan, jól érzi magát nélküled is, senkit sem érdekel mi van veled,a világ egyik legrosszabb érzése. Legszívesebben sírnék, de nem lehet. A sírógörcs már annyira kerülgetett, hogy fájt a fejem. És ez volt minden órán, és minden szünetben. Nem tudtam figyelni a tanárra, csak rajzolgattam a füzetembe. Fizikán volt a legrosszabb. A Story of my life szólt a fejemben, láttam a klippet magamelőtt, és úgy éreztem, most van végem.
Amikor hazaértem, bedőltem az ágyamba, és elindítottam a SOLMot, és sírtam. Fél órán át mást sem csináltam, csak bőgtem. Aztán megmostam az arcom jéghideg vízzel, és ittam egy pohár vizet. A szobámban megcsináltam a házimat, és tanultam. A többi időt a gép előtt töltöttem. Képeket nézegettem, sztorikat olvasgattam, blogot olvastam, videót néztem. Érdekes egy délutáni program. Aztán hazaértek anyuék, úgyhogy meggyújtottam egy gyertyát és a tévét bámúlva eszegettem a sajtos csipszemet, amit apától kaptam. Egy csokit is kaptam, de anyutól, és azt is megettem. Így telt a délutánom. Este megfürödtem, és legeküdtem aludni.

Hát remélem tetszett, nem lett hosszú rész, de tabrol nagyon nehéz. Holnap is hozok :) lots of love ♥

2. rész

Az ébresztőm hangjára ébredtem. Furcsálltam, hogy nem anyu próbál felkelteni, tehát gondoltam elaludt. Nagyszerű, újra rohanás lesz, mint múltkor. Kimásztam a pihe-puha ágyikómból, és próbáltam elvonszolni magam apuék szobájába. Kisebb lila foltokkal gazdagodva kiértem a szobámból. Sötét van, és a bútorok összefogtak ellenem! De végül is elértem a célom, azaz eljutottam a szüleim szobájáig. Halkan kinyitottam az ajtót, és beosontam. Megálltam az ágynál, apu oldalán. Elgondolkoztam, mit is kellene mondani, aztán persze rájöttem.
-MUN meccs megy a TV-ben!-suttogtam apu fülébe, mire kipattantak  szemei. Hátrahőköltem, mielőtt még valami bajom esne, mert olyan gyorsan felült az ágyban, hogy gondolom azonnal megszédült. Rámosolyogtam, és megráztam a fejem. Megkaptam aputól a szokásos "ezzel nem szabad szórakozni!" képét, ami ilyen reggeleken része a napomnak. Megkértem aput, hogy ébressze fel a mellette szuszogó "asszonyt", én pedig átmentem tesóm szobájába. Benyitottam, és meglepve láttam, hogy ő már a reggelijét eszi. Megvontam a vállam, és visszamentem a kuckómba. Felkapcsoltam a villanyt és kinyitottam bukóra az ablakot. Kinyitottam a szekrényajtót, és bámultam befelé, hátha kisétál valami cucc. Hátha. De csak úgy, mint tegnap, ma sem röppent ki valami hordható ruha. Úgyhogy nekem kell kiszednem. Lusta vagyok? Á, dehogy! Kihúztam egy fekete atlétát, egy fekete cicanacit, majd leakasztottam egy vállfáról a farmeringem. Felöltöztem, és a lábamra húztam egy rózsaszín bokazoknit. Kimentem a konyhába, és csináltam kakaót. Leültem egy székre, és gyorsan megittam. Bebaktattam a fürdőbe, és megkönnyebbültem, hogy tesóm nem előzött be, mert így nem kellett várnom tíz percet, ami most a reggeli hajszánkban nagyon sok idő. Gyorsan fogat mostam, megfésültem a hajamat és egy copfba kötöttem. Kimentem, és észrevettem, hogy anyuék alszanak. Megforgattam a szemeimet, és gonosz mosolyt varázsoltam az arcomra. Volt egy tervem,  hogyan ugrasszam ki aput az ágyból. Muhahahaha.
Beosontam a szobába, és felkeltettem anyut, aki azonnal kiment a szobába mit sem törődve apuval. Leültem az ágyra, és elordítottam magam:
-Rooney ellövi, és GÓÓÓL!-apa szó szerint kiugrott az ágyból, és örömtáncba kezdett. Hangosan felröhögtem, és kisétáltam a szobából. Szurkoló. Meglátszik!
A szobámban ültem, és a TV-t bámultam, amikor Fanni üzenetet küldött.
Képzeld, van pasim! Máté <33 
Elképedve bámultam a kijelzőt. Hogy-hogy összejöttek? Tegnap még egymásra sem bírtak nézni, ma meg már járnak? Meg szívecske? Most Máté szívatja, vagy mind ketten olyan kétségbeesettek voltak, hogy még nem jártak senkivel, hogy "neked sincs senkid, nekem sincs!" elv alapján összejöttek. Na ez szerintem ostobaság volt, de mindegy is. Ha a barátnőm boldog, akkor én is az vagyok.
Felpillantottam a falamra. Ma le kell szedegetnem a posztereimet. De fog fájni a szívem! De mindegy, amint kifestünk, berendezzük a szobámat visszakerülnek! Kíváncsi vagyok milyen lesz.
Kimentem a folyosóra, felhúztam a bakancsomat, elkértem anyutól a kajapénzt, és a kulcsom, a telóm és a tornazsákom kíséretében elindultam. Kinyitottam az ajtót, és be is zártam magam mögött. Most nem köszöntem, nem volt kedvem hozzá... Megnyomtam a liftgombot, és vártam, hogy felérjen. Addig gondolkoztam, mit hagyok otthon. Mivel úgy éreztem, nem hagyok itthon semmit, beszálltam a liftbe. Megnyomtam a földszint gombot és vártam, hogy leérjen. Megnéztem, hogy mennyi az idő. 7.04.  Akkor megyek boltba. Kimentem mind két ajtón, és elmentem a boltba. Levettem a polcról a XIXO epres-málnás vizet, és a Chipita 7 day double csokis-vaníliás croissantot. Kifizettem, és elindultam a "váróhelyünkre". Bogi ott állt most Fannival és Mátéval, akik kézen fogva beszélgettek egymással, és teljesen kiközösítették a másik lányt. Odamentem, és megöleltem. Fannihoz fordultam azzal a céllal, hogy megölelem, de ő hátralépett egyet. Meglepődve néztem rá, de inkább visszafordultam Bogihoz, és elővettem a telefonom és a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni. One Direction-I Wish. Előttem álló barátnőm szájáról leolvastam, hogy "mit hallgatsz?". Csak elmosolyodtam. Ő grimaszolt egyet, és elfordult Balázshoz és Andris-hoz.
7.20.-ra mindenki megérkezett, úgyhogy elindultunk. Én Fruzsival hátul kullogtam, és beszélgettünk a macskákról.
-Lúzerek-mondta Máté, miközben ránk nézett. Fanni ezen nagyot röhögött, és hozzábújt a fiúhoz. "Lúzertársammal" egymásra néztünk, és láttam rajta, hogy elszomorodott. Nagyon megsajnáltam. Nekem is rosszul esett, de én nem voltam olyan jó kapcsolatban Fannival. Most már nem is leszek.
Bementünk a suliba, és a tesiöltözők felé vettük az irányt. Bizony, első óra tesi.
Leültünk egy padra Fruzsival, amikor Fanni odajött hozzánk, és mintha semmi sem történt volna, megölelt minket. Elkerekedett szemmel néztem rá, Fruval együtt. Megvontam a vállam, és gyorsan átöltöztem, és kikapcsoltam a telefonomat. Mivel hiányzik a tesitanárunk, fogalmunk sincs, ki fog bejönni hozzánk.
-8.e-s lányok!-kiabált be Tibi bácsi, 7.4-kor. Akkor focizni fogunk. Nagy nehezen felálltunk, és elmentünk a tesiteremig, ahol már a fiúk bemelegítettek. Beálltunk a futó fiúkhoz, és velük rohantunk tovább. Két-három kör után mindenki már csak sétált, úgyhogy vége a bemelegítő futásnak. Gimnasztikáztunk egy keveset, aztán a fiúk leültek a padokra, mi meg lányok állva maradtunk, mert Tibi bá felosztotta a csapatokat. Lányok a lányok ellen foci. Az jó.
Megszereztem a labdát, és a többi lánnyal ellenkezően, akik amint hozzájuk kerül a labda, azonnal elrúgják, én vittem magammal. Kicseleztem két lányt, és rúgtam egy gólt. A fiúk megtapsoltak, és a tanár lefújta a meccset. Győztünk!
A fiúk következtek. Ők teljesen máshogy játszottak, mint mi. Ők sokkal jobbak voltak, mint mi. 4-3-ra nyertek Andrásék. Nem csoda, náluk volt az osztály legjobb játékosa!
Tibi bá persze mindenkire büszke volt. Akkor talán nem írunk föciből! Nem tanultam, általában csak azokat a leckéket szoktam megtanulni, amik kapcsolódnak a fiúkhoz valamilyen formában. Szóval a brit-, és ír leckét kívülről tudom.
A fárasztó tesi után jött egy rajz Dóra nénivel. Olyan 23 év körüli lehet, nem csoda, hogy ő a suliba járó fiúk kedvenc tanára. Laza, és jó fej, sokszor beszól nekünk és velünk együtt nevet. Órán le kellett rajzolni egy országot. Totál bezsongtam tőle, és egész órán alkottam. A végeredmény nagyon jó lett! Én beleszerettem a saját rajzomba. Á, hogy egoista lennék? Csak egy kicsit.
A Brit szigeteket rajzoltam le, és kifestettem az országokat. Brit/Ír zászló. Mi más? Sajnos a rajzot nem lehet hazavinni. Megpróbáltam ellopni, de a tanár rám szólt. Ne már! Mű sírtam, de nem jött be. Majd ha leosztályozta, megkapom. Jobb mint a semmi.
Kicsengettek, és mindenki rohant ki az aulába. Én Fruzsival sétáltam lassan a tömeg után, mert ugye Fanni Mátéhoz ment. Már úgy hívják magukat, hogy "Mánni". Értelmetlen. Mondjuk én úgy hívom magunkat hogy "Harna", "Houis", "Ninna", "Zanna" és "Lanna". Ezek sokkal jobbak! Legalább is nekem jobban tetszenek! Ez ésszerű!
Amikor az aulába értünk, leültünk a padunkra, és mindenféléről beszélgettünk. Vagyis én nem, mert teljesen máson járt az agyam. 5%-ban Gergőn, 95%-ban a One Direction-on. Sokkal érdekesebb, mint a mostani beszédtéma, ami valami Juan volt. Fogalmam sincs ki az. Amikor megszólalt a csengő felpattantunk és indultunk  vissza a terembe, föcire.
Az óra elején olyan érzésem volt, hogy ma én felelek. Ez be is igazolódott. Nyögvenyelősen elmondtam a leckét, amire négyest kaptam. Megkönnyebbülve huppantam le a székemre. Tibi bácsi még egy embert szeretett volna feleltetni, de elszaladt az idő, úgyhogy továbbhaladtunk az anyaggal. Körbenéztem, és láttam,  hogy mindenki hálásan néz rám. Elmosolyodtam, és bambultam a térképet. Az anyag most olyan unalmas volt, hogy azt hittem, elalszok. De valahogy túléltem. Amikor kicsengettek, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. A menők mentek ki először a teremből nagy zajt csapva, majd a nyomik, és végül én. Egyedül sétáltam végig a hosszú folyosón a barátaimat nézve. Nagyon jól elvoltak. Nélkülem is. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Szinte sírni lenne kedvem, de nem tehetem. Majd valahol, ahol senki sem lát. Talán otthon. Mert könnyen kialakulhat a sírógörcsöm. Mostanában sokszor megtörténik. Szeretnék kiugrani az ablakon, de mit érek azzal? Nem szűnnek meg a problémáim, csak azoknak okozok ezzel még több gondot, akik szeretnek. Meg amúgy is, ha megtenném, hogy fogom meghallgatni a fiúk új albumát? Ha egy koporsóban feküdnék mélyen a föld alatt, hogy láthatnám őket? Érdemes minden nap, felkelni, még ha problémáim is vannak, kit érdekel, amíg itt van a szívemben az az öt ember, akik bár nem tudnak még a létezésemről sem, szeretnek. Ezért érdemes kikelni az ágyból, és kit érdekel, ha néha a családom rühell, a barátaim semmibe vesznek, amikor ott van nekem a második családom. Tudok velük beszélgetni, lelkizni, nevetni, kiállni a fiúk mellett. Úgy érzem, nekem ők a legfontosabbak. És jobban szeretem őket, mint a "barátaimat", még ha velük sem találkoztam egyszer sem. Lehet, hogy nem értük még el, hogy a fiúk ide is jöjjenek, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy teljesüljön az álmunk! Ezért érdemes egy Directioner-nek élni!
Míg ezen gondolkodtam, becsengettek. Még jó, hogy a csengő közbeszólt, mert különben tuti, hogy elsírom magam.
Amikor a biosznak is vége lett, az emelt infósok átcuccoltak az infóterembe, a többiek pedig hazamentek. Emelt infó előtt Bogival szoktam lenni, mert ugye csak ő, Fruzsi, Netta és én vagyunk lányok. A többiek fiúk. Milyen meglepő, hogy rajtunk kívül csak fiúk vannak! Aztaaa! Infó előtt vettem csokit, amit befaltunk, megittam a vizemet és megettem a croissantomat. Az óra után hazamentem, és alig vártam már, hogy felérjek. Kinyitottam az ajtót, és bementem a szobámba. Ledobtam a táskám, és elkezdtem leszedegetni a posztereimet a falról. Fájó szívvel szedtem le a falamról őket, de fél óra múlva, már végre sikerült úgy leszednem az összeset anélkül, hogy elszakadt volna valahol. Megcsináltam a leckét, és vártam, hogy anyuék hazaérjenek, ugyanis tesóm már  otthon volt.
Hatkor értek haza, megrendeltük a pizzákat és leültünk meccset nézni.
Körülbelül két óra meccs nézés után-nyert a MUN :)-, megfürödtem, és bekapcsoltam a laptopomat. Néztem pár friss képet, blogot olvastam, videót néztem, frisseket és *KE* sztorikat olvastam,majd kikapcsolta a laptopom, és zenehallgatás közben elaludtam.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett! :D iratkozzatok fel és komizzatok :3 Ja,és köszönöm a 7 feliratkozónak, hogy olvassák olvassák a blogot! :3 <33 Lots of LOVE <3

1. rész

Reggel anyum keltegetett. Mindenfélét mondott, hogy kipattanjak az ágyból. Mondta, hogy Justin Bieber, The Wanted, Union J...Mikor fogja már megtanulni, hogy  varázsszó, a One Direction? Bár, ha mondjuk ránézne az ágyam előtti falra lehetne egy sejtése, mivel érhetné el, hogy végre elhagyjam puha ágyamat. Na mindegy is. Lassan felültem, és az előttem lévő posztereket kezdtem figyelni. Mosoly ült ki az arcomra, és ránéztem a mellettem álló édesanyámra. Hagytam, hogy megpuszilja az arcom, és kimenjen a szobából. Felálltam, megágyaztam és elballagtam a szekrényemhez. Kinyitottam az ajtaját, és bámultam befelé, hátha csak egyszer kipattan belőle valami hordható ruha. De mivel ez nem történt meg, megfogtam valami feketét, és egy piros csőnacit, és az ágyra dobtam. Még néztem befelé, és a színeket néztem, amikor megakadt a szemem valami színesen. Azt is kihúztam, az ágyra dobtam egy kék "M" feliratú baseball pulcsit. A feketét meg visszaraktam, és bezártam a szekrényemet. Felvettem az ágyra kidobott cuccokat, ami egy piros csőnaci, Brit zászlós póló és baseball pulcsi. Elsétáltam a fürdőig, ahol a bátyám vasalta egy centis haját.
-Wupp-wuup pávagyerek!-énekeltem neki, mire hozzám vágott egy törölközőt. Persze nem ilyen a tesóm, csak szeretem húzni az agyát. Amúgy meg nem szereti a One Direction-t. De azért próbálom vele megszerettetni, és mutogatom neki Nasz Dani 1D-s videóit, hogy tanuljon tőle valamit. Eddig még csak az Amnaszia custom game 10. részét látta, amin még anyum is szakadt a nevetéstől. Na igen. Meguntam nézni, és elmentem. Amúgy ennek az is oka volt, hogy elküldött melegebb égtájakra. Kimentem a konyhába, ahol apu gyűrött képével találtam szembe magam. Rámosolyogtam, kinyitottam az ablakot és rátérdeltem az ablak melletti székre. Bámultam a szemben lévő panelt, a várost, majd az Egyetemet. Becsuktam az ablakot és visszaslattyogtam a fürdőig. Az ajtó be volt zárva, a villany le volt kapcsolva. Végre! Szabad a fürdőszoba! Gyorsan beléptem, fogat mostam, megfésülködtem és valamit kezdtem a hajammal. Nos, ez abból állt, hogy középen elválasztottam, és begöndörítettem. Visszamentem a szobámba, felhúztam a lábamra egy zoknit, felkaptam a táskám és kivittem a folyosóra, ott felvettem a cipőm, és mégy egyszer visszamentem a hálómba. Befújtam magam egy parfümmel, és végignéztem a posztereken. Felkaptam a telóm, amit a zsebembe raktam. Elmentem anyuhoz, aki odaadta a kajapénzt, amit a kulcsom kíséretével a zsebembe vágtam. Felkaptam a táskát a hátamra, és elindultam. Kinyitottam a bejárati ajtót, és egy gyors "sziasztok, legyen jó napotok" kiáltással kimentem. Megnyomtam a liftgombot, és vártam, hogy felérjen. Kész megváltás volt, amikor az a nagy valami, az az izé, megjelent. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam a kicsinyke kabinba. Megnyomtam a földszint gombot, és elővettem a telefonomat. 7.03. Klassz, időben vagyok. Kimentem az ajtókon az utcára, elmentem a házunkhoz közel lévő boltba, és rutinszerűen vettem le a polcról az epres málnás XIXO vizet és a Chipita7 day duble kakaós vaníliás croissantot. A pénztárnál kifizettem, és elindultam a mi kis "váróhelyünkre", egy zöldséges bolt mellé. Azért jó, mert ha esik, be tudunk menekülni a nagy tető alá, ha meg süt a nap, "had süssön" elv alapján maradunk a helyünkön. Egyik barátnőm már ott volt, és két haverom. Név szerint Bogi, Andris és Balázs. Odamentem hozzájuk, megöleltem Bogit, és köszöntem a fiúknak.
-Sziasztok!-mondtam egy mosoly kíséretében.
-Szia Hanna!-mondták kórusban, majd tovább foglalatoskodtak a telefonjukkal. Vajon mit tudnak babrálni vele minden reggel? Én érdekes kibírom, hogy ne nyomkodjam a képernyőt, de ők...Vérbeli kockák! Elraktam a táskámba a kaját és a vizet, és megnéztem az időt. 7.14. A többiek még nem jöttek. Jellemző. Olyan 17 felé szokott ideérni a többség, de vannak, akik később.Ide tartozik egyik legjobb barátnőm, Fanni. De előtte még Fruzsi is be szokott futni, és együtt várjuk meg az örökös "20 után jön" lányt. Aztán elindulunk a suliba, ami egy percre van a táborhelyünktől. Amúgy azért az a legjobb hely, mert a legtöbb embernek útba esik. Na igen...
30-kor bemegyünk az ajtón-addig kint kell várni-, és indulunk órára. Ma első óra Angol. Kedvenc tantárgy, na vajon miért?
A terem előtt rendszerint letámad Anna, Netta és Detti. Egyikőjük sem Directioner, de szeretik a zenéjüket, ezért is vagyunk olyan jóban.  Amikor megérkezik mindenki, a menők kimennek az aulába, mi meg "nyomik" a folyosón beszélgetünk. Amikor megjön a tanár, gyorsan becuccolunk,  és várjuk a többieket, hogy beessenek az ajtón, és becsengőkor kezdhetjük az órát.
Angol után mindenki kimegy szünetre, és mivel Netta elmondása szerint én szoktam utoljára kiérni (ami nem is igaz), sosem várnak meg. Úgyhogy battyogok utánuk, és várom, mikor veszik észre, hogy "hoppá, Hanna lemaradt, várjuk már meg". Nos, ez nem sokszor szokott megtörténni. Mindig azt érzem, én csak arra vagyok jó, hogy ha valaki egyedül van, vagy kell neki valami, itt egy bolond, majd ő ott lesz. Na igen, engem mindig ilyenkor vesznek elő. Ők hiába nem veszik észre, vagy észreveszik, vagy pont tudják, hogy mit csinálnak, nekem olyannyira rosszul esik, hogy legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy mit érzek. De ezt nem teszem meg, mert nem vagyok olyan ember, és nem is akarok olyan lenni. Másrészt ha ezt nem nézzük, hogy tesznek a fejemre, jó barátok.
Most megvártak, a hosszú folyosó végén. Együtt mentünk az aulába a kedvenc padunkhoz. Senki sem szokott ott ülni, mert az a miénk. És azért ezt választottuk, mert tökéletesen rá lehet látni a büfére. Egyrészt a csokik miatt, mert azok is látszanak, másrészt ott vannak a menők. Na igen, a menők. Mindenki szeretne közéjük tartozni, kivéve engem. Régen szerettem volna én is ismertebb leni, de minek? Nem éri meg kifordulni magamból, csak azért, hogy befogadjanak, mikor itt van nekem pár barátom, akikkel jól elvagyok, és néha haragszom is rájuk, de ez természetes. Vagy nem? Én őszintén nem tudom. Még nem voltak igaz barátaim, de egyszer már tényleg szeretnék valakit, aki megért! Aki mindig mellettem van, főként velem. Ott vannak a srácaim, de mit érek vele, ha teljesen máshol vannak? Én meg itt...Sokszor elgondolkodom, mit keresek én itt? Mármint a világban? Mi hasznom van nekem? Csak fogom a port. Másra jó nem vagyok. Béna vagyok, mindenben! Sokszor úgy érzem, nem vagyok jó semmire, és nem vagyok jó senkinek. De aztán mindig eszembe jut azaz öt fiú, és a (kb.) 21 millió testvérem, akik miatt igenis, érdemes felkelni minden reggel, és rohanni haza a suliból azért, hogy csak velük foglalkozhassak! Amikor úgy érzem, a családomnak sem kellek, eszembe jut a második családom, akik hasonlóan (szinte ugyan úgy) gondolkoznak, mint én. Ez mindig mosolyt csal az arcomra.
-Hanna! Te tanultál?-kérdezte Anna. Ránéztem, amolyan "kellett tanulni?" arckifejezéssel. Hát igen. Ez a fejem tipikus a suliban. Már meg sem lepődik rajta senki, hogy általában elfelejtek tanulni. Ó, és még az alap "volt házi?" fejemmel is megbarátkoztak már. De ha netán tanulnék, na akkor mindenki meglepődik! Nem tudom, hogy miért tartják olyan furcsának, hogy tanultam. Mindegy.
Tovább fojt a téma az Éjjel-Nappal Budapestről, amit türelmesen végighallgattam. Nem szoktam nézni mostanában, régen viszont állandóan figyeltem a képernyőt, amikor ment. A kedvenc szereplőm Regi. Nem tudom miért, egyszerűen jó fejnek tartom, persze Lali is nagy arc!
Gondolatmenetemből a csengő hangja zökkentett ki, majd a nagy tömeg, ami elindult. Gyorsan felpattantunk, és elindultunk a 21-es terem felé. Ez az osztálytermünk.
A fárasztó Fizika után átcuccoltunk a Matektermekbe. Sávos tanítás, öt csoportra lettünk osztva. Én az egyesben vagyok, Nettával és Balázzsal. Nekünk a Matektanárunk az ofőnk, szóval velünk keményebben bánik. Elmondása szerint akiket bír, azzal szigorúbb.
Amúgy egy matekcsoportba járok egy nagyon helyes fiúval, Gergővel. Szőkés-barna haja és zöld szeme van. Persze nem olyan helyes mint az 1D tagjai, de mégis jól néz ki. Mögöttem ül, úgyhogy próbálok normálisan viselkedni egész órán. Nagyon nehezen megy, de mégis kibírom. És szokott lenni olyan érzésem, hogy valaki néz. Hülyén hangzik, lehet, de mégis, mi van ha Ő néz. Legalább is, remélem. Ó, és kétségtelen, hogy ő a suli leghelyesebb fiúja. Oké, tudom, hogy nem 13, lassan 14 évesen kellene ezzel foglalkoznom, de hát ami igaz, az igaz. Most mit tudjak csinálni vele?
Matek után Osztályfőnöki következett, amin kimentünk az aulába táncolni. Szokott ilyen lenni, nem mindig, csak néha. Ugye most a felvételiről is sokat kell beszélgetnünk, mert alig van már fél évünk, hogy megírjuk a felvételit. Nagyon parázok miatta. De nagy úr a muszáj!
Tánc után Biológia lett volna, de mivel nincs tanár, és senkit nem osztottak be hozzánk, hazamentünk. Rendszerint mindenki elhúzott, én meg egyedül ballagtam ki a suliból, majd haza.
-Hanna!-szólt utánam valaki. Megfordultam, és Gergőt fedeztem fel. Gyomrom megremegett, amikor mosollyal az arcán odajött hozzám.-Holnap lesz emelt infó?-kérdezte. Ó hogy csak ennyit akart. Nem, baj, legalább megszólított.
-Lesz.-bólintottam.
-Akkor veszel csokit?-nézett rám bociszemekkel. Nos igen, emelt infóra járunk, és olyankor szoktam venni csokit. Pontosabban Milka csokit!
-Oreo-sat!-mosolyogtam. Bólintott, és elindultunk. Nem sokáig sétáltunk együtt, mert nekem rögtön az első panelnál le kellett fordulnom. Gyors köszönés után elballagtam a házamig, kódoltam és felmentem. Az ajtó be volt zárva, mármint kulcsra, úgyhogy nincs itthon senki.
Ledobtam a táskám, és elkezdtem a házi írást. Bő egy óra alatt készen is lettem, bepakoltam és kerestem valami kaját a hűtőben. Találtam egy epres Jogobellát, ami csak rám várt, úgyhogy egy kiskanál kíséretében bementem a szobámba, levetettem magam az ágyra, és a TV-t kapcsolgattam, amikor rátaláltam a Nickenlodeon-ra. Egy iCarly rész ment, mégpedig az 1D-s. Fogalmam sincs, hogy hogy lehet ilyen mázlim, de inkább a képernyőt bámultam. Amikor vége lett átkapcsoltam a VIVA-ra, és bekapcsoltam a Laptopomat. Bejelentkeztem Facebook-ra, és egyből a híreket figyeltem. Nem a világgal kapcsolatos híreket, mint például, erősödött az Euró. Nem, én a One Direction-os újdonságokat böngésztem. Aztán elolvastam az új fejezetet a kedvenc blogomban, végül kijelentkeztem és kikapcsoltam a gépemet.
Olyan két óra körül hazaért tesóm, Bence, és beköszönt. Ránézett a falamra, és elfintorodott. Most mi a baja? Attól, hogy ő nem szereti őket, inkább ne alkosson róluk véleményt...Ööö, oké, ez nem a napi okosságom, mert nem valami értelmes magyar mondat. Jó oké. Na, szóval, ha leszólja őket, a fejéhez vágom, hogy "kétszer kettő néha öt, ugye?". Amúgy meg szeret engem, mert nem tehet mást...
Négykor hazaért anya, és nekilátott a vacsinak. Szakács, szóval jó a koszt! Megkérdezte, mi volt a suliban. Na igen. Ilyenkor nem szoktam elmondani neki, hogy levegőnek néznek a barátaim, inkább elmondom mi volt az órákon. Mást nem. Visszasomfordáltam a kuckómba, és hanyatt vetettem magam az ágyon. Felvettem a telefonom, és a fülesem, és zenét kezdtem hallgatni.
Hatkor apu futott be, és kupaktanácsot tartottunk. Ez nálunk minden fontosabb esemény előtt van, amolyan "családi hagyomány". Most arról szólt, hogy hétvégén lecseréljük az összes bútort, festünk vagy tapétát raknak fel. Még nem is említettem, hogy nálunk öt évente szokott ilyen lenni, és a régi bútorokat eladományozzuk rászorulóknak, vagy eladjuk. Furcsa szokás, de nálunk ez ilyen. Én kilenc évesen hercegnős tapétát akartam, és még mindig olyan a szobám fala. De hétvégén más lesz. Asszem holnap leszedegetem a posztereket, és elrakom egy dobozba őket, nehogy valami bajuk essen.
A vacsi milánói makaróni volt, amit felfaltunk.
-Holnap Manchester United-Everton meccs lesz! Számítok rátok!-nézett végig rajtunk apa, még mindig az ebédlőasztalnál ülve. Ja igen, a családom nagy MUN  rajongó. Én is szeretem nézni a meccset, de csak egy embert ismerek a csapatból, aki Rooney, szóval én nem vagyok rajongó. Persze apu ajánlatát nem utasítottuk vissza, mert olyankor Pizzát szoktunk rendelni. Mindenkinek egyet egyet. Szóval a vacsi a Pizza. Jó lesz!
Kaja után megfürödtem, és leültem a gépem elé még egy kicsit. Azt tudni kell rólam, hogy én is-mint sok társam-, megnyalom a monitort, amikor látok egy félmeztelen képet. Nos, ez most is így volt. Szegény asztalom, már nyáltengerben  ázott, de nem az én hibám! Miért kell ilyen tökéletesnek lenniük a srácoknak?
Kilenckor, lefeküdtem, és még néztem egy kicsit a TV-t, majd elaludtam.


Remélem tetszett! :D léci komizzatok, és íratkozzatok fel, ha tetszik :) Köszönöm, hogy elolvastad! :D

Prológus

Ez a történet egy lányról szól, aki nem Londonban, nem New Yorkban, még csak nem is Párizsban lakik. Ő Magyarországon él a szüleivel egy panelház kilencedik emeletén. Csak egy lány, és a naplója. Mindent leír a füzetébe, minden érzését, minden vágyát és minden álmát. Itt nem fut össze az utcán egy One Direction taggal sem, nem kap hirtelen koncertjegyet és az első sorban tombolva szeret belé mondjuk Louis. Nem. Ez egy teljesen más blog. Nem képzelgést mutat be, hanem a valóságot, hogy milyen jó, és egyben milyen nehéz is egy Directionernek. Hogy mennyit vágyakozik, álmodozik arról, hogy egyszer igenis látni fogja kedvenceit. Ám ez sajnos, jelen helyzetben nem fog összejönni. Nem gazdagok, de nem is szegények. Nem kap meg mindent, amit szeretne. Egy realista lány, tele reményekkel, amik gyakran felemésztik, de mindig talpra áll. Nincs sok barátja, az iskolában egyetlen Directionert sem ismer, így amikor szomorú, senki sem érti mi a baja. Mindent megtart magának, majd a naplójába írja le.

Sokan mondják: "Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, harcolj érte!". Ugyan már. Felnéztem az égre, a legszebb fényre, láttam egy repcsit, de elment, vége...
Na igen, ezt akkor szoktam magamban mondani, amikor esténként kinézek az ablakon, bámulom a csillagokat és egyszer csak meglátok egy repülőt. Sokszor azt gondolom, ott, igen ott vannak a fiúk, de nem fognak leszállni. Csak elmennek. Epekedve várom, hátha visszafordulnak, és elrepülnek a házunk fölött. De ez nem jön össze. Engem még az is boldoggá tenne, ha elrepülnének fölöttünk. Úgy, hogy én azt lássam, és tudjam, hogy ők azok! Ha megtörténne, tudom, hogy valahol legbelül tudnám, hogy ők azok! Amolyan Directioner megérzés. Sokszor kétségbe esek, hogy én valóban Directioner vagyok? Aztán a falamra nézek. Poszterek, amik nemsokára ellepik kicsinyke szobám falát. És eszembe jut...
"Hiába nem találkoztam még velük, nincs velük képem, nem tudnak a létezésemről. Ez mind, mind csak egyel több ok, miért is voltam/vagyok/leszek Directioner. Nem kell közös kép, nem kell személyes találkozás ahhoz, hogy tudjam, én igenis az vagyok, aminek lennem kell. Egy a (kb.) 21 millió testvérem közül. Imádom, imádom ezt az érzést! És semmire sem cserélném el!"



Ha tetszik iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, és komizzatok! Köszönöm, hogy elolvastad!